Savanyú Jóska, a rettenthetetlen betyár a betegség helyett a halált választotta

Savanyú Jóska egy korabeli fotón (Forrás: Facebook)

1907. április 9-én hunyt el Savanyú Jóska, az utolsóként számon tartott, országosan ismert magyar betyár. A Bakony és a nyugat-dunántúli vidéket rettegésben tartó, legendákkal övezett bandita alakja ma már történelmi kuriózum, sírhelye zarándokhellyé vált a Veszprém vármegyei Tótvázsonyban.

A magyar betyárvilág a 18. század második felében kezdett kibontakozni, amikor az ország elhagyatott, erdős és mocsaras területein a társadalom peremére szorult, főként állattartó férfiakból szerveződő bandák járták a vidéket. A betyárok, bár sokszor kegyetlen rablóként viselkedtek, a néphit mégis romantikus hősökként ábrázolta őket – olyan „népi igazságtevőkként”, akik a szegényeket védelmezték és a gazdagokat fosztották.

Savanyú Jóska 1841-ben látta meg a napvilágot a Tolna vármegyei Izsákfán, és – ahogyan sok más betyár – juhászként kezdte. A szegénységből való kitörés lehetősége helyett azonban a bűn útját választotta. A Dunántúl nyugati felén rabolt, fosztogatott, gyilkolt. Első komoly bűncselekményét 1881-re teszik, amikor állítólag kifosztotta Háczky Kálmán csabrendeki földbirtokost, majd megölte a helyi főbírót, Bogyay Antalt. Ettől kezdve a neve egybeforrt a félelemmel.

A „Savanyú-korszak” három évig tartott.

Ez idő alatt Zala, Vas, Veszprém és Győr vármegyékben garázdálkodott, és bár kicsi termete (160 centi magas se volt) miatt gyakran sikerült megmenekülnie a csendőrök elől, végül 1884-ben elfogták. A betyárokhoz méltó módon esett fogságba: egy zalahalápi (Veszprém vármegye) csárdában, mulatozás közben csaptak le rá.

Bár a szombathelyi bíróság halálra ítélte, később a büntetést börtönre enyhítették. Tizenöt évet töltött az illavai fegyházban, majd még ötöt Vácon. 1906-ban, a váci püspök kérésére szabadult. Ezután Tótvázsonyban telepedett le testvérénél, ahol szabóként próbált új életet kezdeni. Azonban a múlt árnyai és a fájdalmas reumás betegsége felőrölték: 1907 április 9-én öngyilkos lett. Búcsúlevelében a fizikai szenvedést jelölte meg tettének okaként.

Savanyú Jóska életútja jól példázza a betyárjelenség összetettségét: míg valóságos tettei kegyetlenségről tanúskodnak, a népnyelv mégis jótéteményeket, Robin Hood-i motívumokat tulajdonít neki is – pénzosztásról, parasztok megvédéséről szólnak a mondák, miközben ezek történelmi alapja megkérdőjelezhető. A történészek – mint például Eric Hobsbawm – a magyar betyárokat gyakran az angol „highwayman” vagy a vadnyugat romantikus rablófiguráival rokonítják. A betyár legendája, ha el is válik a valóságtól, máig élő része a magyar kulturális örökségnek.

Tótvázsonyi sírja ma is turisták által látogatott emlékhely, és jól mutatja, hogy még 118 év távlatából is él a betyárok iránti különös vonzalom.

Savanyú Jóska alakja a magyar népi kultúrában máig az utolsó „nagy betyár” megtestesítője maradt.