A mindenszentek és halottak napja az emlékezés ünnepe

Országszerte hosszabb ideig tartanak nyitva a temetők hétvégén (Fotó: archív, Zalakocka/Gergely Szilárd)

A mindenszentek napja és a halottak napja egyaránt régi időkre nyúlik vissza a keresztény kultúrkörben. Mindkét nap a csendes tiszteletadás és a lélek felé fordulás ünnepe.

A mindenszentek napját a katolikus egyház a IV. században tartotta meg először, eredetileg a mártírok tiszteletére. A november 1-jei dátumot III. Gergely pápa rendelte el a VIII. században, majd IV. Gergely pápa tette általánossá az egész keresztény világban. Ezen a napon az összes ismert és ismeretlen szent ünnepeljük – azokat is, akiket soha nem avattak szentté, de életükkel példát mutattak.

Mindenszentekkor a temetők megtelnek virággal és gyertyafénnyel

Mindenszentek napján a sírok gondozása, a gyertya meggyújtása nemcsak a tiszteletadás, hanem az örök világosság jelképe is. Sok helyen ma is elimádkozzák a mindenszentek litániáját, és megáldják az új síremlékeket.

A néphagyományban ez a nap többféle szokással élt: egyes vidékeken a család halottaiért harangoztak, máshol ételt adtak a szegényeknek. Úgy tartották, hogy a halottak ezen az éjszakán visszatérnek otthonaikba, ezért számukra is terítettek az asztalnál, és minden helyiségben fényt gyújtottak, hogy eligazodhassanak. Akadt olyan falu is, ahol mindenszentekkor választották meg a bírót vagy fogadták fel a cselédeket.

A november 2-i halottak napja jóval későbbi eredetű: Szent Odilo clunyi apát 998-ban vezette be az elhunytakért való imádság napjaként, amely hamar elterjedt a bencés rendeken kívül is. A XIV. századra az egész katolikus világ átvette a hagyományt.

A megemlékezés alapja a katolikus tanítás a purgatóriumról (tisztítóhelyről), ahol a lelkek megszabadulnak bűneiktől, mielőtt Isten színe elé kerülnek. A halottakért mondott imák, szentmisék és jó cselekedetek azt fejezik ki, hogy a szeretet az élet és halál határán is túlmutat.

Fény és emlékezés

A gyertyagyújtás szokása ehhez kapcsolódik: a fény a lélek útját mutatja vissza a sírhoz, hogy a „bolyongó lelkek” megnyugvást találjanak és ne kísértsenek, ne nyugtalanítsák az élőket. A sírok feldíszítése, rendbetétele pedig a szeretet és a gondoskodás kifejezése, illetve a népi hiedelem szerint azért történik, hogy a halottak szívesen maradjanak lakhelyükben. Egyes vidékeken, például Bukovinában, még ételt is vittek a temetőbe, hogy halottaik ne éhezzenek. A mediterrán országokban ma is fiesztával, vidám emlékünneppel tisztelegnek az örök élet reménye előtt.

A magyar néphagyományban mindenszentek és halottak napja szorosan összefonódott.

A temetők ilyenkor megtelnek virággal és gyertyafénnyel, a családok közösen látogatják meg szeretteik sírját. 

A gyertya lángja az örök világosság szimbóluma, amely a túlvilágon is fényt ad a lelkeknek. Régebben a házak ablakaiban is gyertyát égettek, hogy az eltévedt lelkek hazataláljanak. Egyes helyeken ételt-italt is hagytak az asztalon az elhunytaknak, máshol a harangzúgás emlékeztette az embereket arra, hogy az élet és halál határa nem elválaszthatatlan.

Mindenszentek és halottak napja ma is az egyik legbensőségesebb ünnepeink közé tartozik. A gyertyafényben nemcsak az emlékezés, hanem a hála is ott ég mindazokért, akik előttünk jártak, akiknek köszönhetjük, hogy itt vagyunk.

A temető ilyenkor nem a gyász, hanem a béke helye, ahol a múlt és a jelen találkozik a fényben, amely összeköti az élőket és az elhunytakat. 

(Forrás: Magyar Nemzet)