„Minden mentéshez úgy álltunk hozzá, hogy nem hagyunk a romok alatt senkit”

(Fotó: honvedelem.hu/HM Zrínyi NKft., Kertész László)

„A férfi végig a kezemet fogta, és nem is akarta elengedni. Ezekben a pillanatokban nagyon sok mindent éreztem, azt is, hogy rajtam keresztül valami másba is kapaszkodik” – eleveníti fel a mentés egyik emlékezetes mozzanatát Deme Dávid, a Hunor kutató-mentő csapat tagja, aki egy hetet töltött Törökország földrengés sújtotta területén. A negyvenéves, háromgyermekes családapa a nagykanizsai evangélikus gyülekezet aktív tagja, tizenöt éve szolgál hivatásos tűzoltóként. Mint elmondta, hálás az Úrnak azért, hogy életeket menthet.

– Az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság honlapján megtalálható információk szerint a Hunor hivatásos nehéz kutató-mentő mentőszervezet külföldön negyvennyolc órán belül képes megkezdeni a működését. Ez így történt a törökországi földrengések esetében is. Ön hogyan emlékszik vissza az első napra onnantól kezdve, hogy hírét vette a természeti katasztrófának?

– Február 6-án, hétfőn a hajnali órákban rázta meg az első nagy erejű földrengés Törökországot és Szíriát. Nem sokkal ezután a belső csatornáinkon már érkezett is a jelzés, hogy nagy a baj, várhatóan utazunk a helyszínre. A török diplomácia a szükséges lépéseket megtéve kihirdette, hogy elfogadják a nemzetközi segítséget. Magyarország erre azonnal reagált, riasztották a csapatunkat, én 10:50-kor kaptam meg a hivatalos sms-t arról, hogy indulnom kell. Ilyenkor kivesznek minket az éppen aktuális beosztásunkból, és átvezényelnek a kutató-mentő csapatba. Járművet és sofőrt biztosítanak, én is így jutottam el a budapesti bázisra. Az eligazítást és az orvosi vizsgálatot követően a Magyar Honvédség csapatszállító repülőgépével utaztunk Törökországba. A teljes csapat létszáma a kutyás egységekkel, katonákkal, orvosokkal együtt ötvenöt fő volt, a Hunor negyvennégy fővel képviseltette magát.

– Előzetesen mennyire lehetett felkészülni arra, hogy a tragédia helyszínén mi fogadja majd önöket?  

– Az eligazításon ismertették velünk, hogy az érintett területeken mekkora károk keletkeztek, és tájékoztatást kaptunk a helyi szokásokról, ideértve a vallási szokásokat is. Ezeknek az eligazításoknak az elsődleges célja, hogy ne „teljesen vakon” érkezzünk meg a mentés helyszínére.

(Fotó: honvedelem.hu/HM Zrínyi NKft., Kertész László)

– A mentés technikai része gyakorolható itthon, de mi a helyzet azokkal a lelki tényezőkkel, amelyek éles helyzetben vannak hatással a mentőegységekre?

– A gyakorlatokon alkalmazott szimulált romok olyanok, mint a valódiak, a legnagyobb különbség természetesen maga az emberi tényező: a tudat, hogy ténylegesen halottak, sérültek vannak a romok alatt, amelyeket a hozzátartozók körbeállnak. A látvány, a hangok, a szagok, az egész összhatás nagyon intenzív volt, szinte sokkoló volt látni a sok szenvedést, azt, hogy emberek egyik pillanatról a másikra elvesztették mindenüket, a családjukat, a fedelet a fejük fölül, a munkahelyüket, mindent. Hívő emberként az jutott eszembe, hogy itthon mennyi minden megadatik nekünk, és nem adunk elégszer hálát érte, mennyire nem becsüljük meg.

(Fotó: honvedelem.hu/HM Zrínyi NKft., Kertész László)

– Milyen kép fogadta önöket Antakyába érkezve?

– Sem a közigazgatás, sem a közműszolgáltatások nem működtek. A kétszázezres város nagyon sok háza súlyosan megrongálódott, tízemeletesnél magasabb épületek omlottak össze teljesen. Megérkeztünk, vártuk, hogy megkapjuk a feladatunkat, de látszott, hogy a központi irányító szerv hiányában teljesen összeomlott a mentés szervezése. Mivel nem volt senki, aki a mentőcsapatokat a megfelelő műveleti területekre irányította volna, a csapatvezetőink úgy döntöttek, hogy nem várunk tovább. Kerestünk egy olyan épületromot, amely alatt sok beszorult személyt valószínűsítettünk, és önhatalmúlag dolgozni kezdtünk. Ez egy százötven méter hosszú, harminc méter széles, tizenkét emelet magas lakóház volt, amelyben több mint ezer ember tartózkodott a katasztrófa idején.

– Hogyan, milyen váltásokban, műszakokban zajlott a mentés?

– A csapatunkon belül egy-egy tizenkét fős alegység dolgozott folyamatosan, a nap huszonnégy órájában, nyolcórás váltásokban. Pihenésre nem igazán volt módunk, mert nagyon hideg volt a sátrunkban, aludni szinte egyáltalán nem tudtunk, tisztálkodásra nem volt lehetőségünk. Mindezek ellenére az egy hét alatt egyszer sem éreztem magam fáradtnak, annyira dolgozhatott bennem a tenni akarás, az adrenalin. A hazaérkezés után tört rám a fáradtság.

(Fotó: honvedelem.hu/HM Zrínyi NKft., Kertész László)

– A Hunor tizenhét embert hozott ki élve a romok alól. Önnek személyesen volt része túlélő kimentésében? Elmondható szavakkal, hogy mi zajlik le lelki szinten a bajbajutott és a megmentője között a romok alatt?

– Ez az eredmény egy csapat munkája, minden egyes mentéshez mindannyiunkra szükség volt, azokra is, akik a háttérben segítenek minket, nélkülük nem ment volna. Volt, hogy váltásokon átívelve húsz órába telt, mire kiszabadítottunk valakit a romok alól. Az egyik emlékezetes eset számomra, amikor egy férfit találtunk egy lépcső alatt, ahonnan nagyon nehezen tudtuk csak kiszabadítani, mert a bal keze a romok alá volt szorulva. A férfi végig a kezemet fogta, és nem is akarta elengedni. Ezekben a pillanatokban nagyon sok mindent éreztem, azt is, hogy rajtam keresztül valami másba is kapaszkodik. Okkal voltam ott akkor, ez nagyon „kemény” volt. Folyamatosan biztattuk mindannyian, hogy tartson ki, és mi magunk is nagyon fel voltunk buzdulva, hogy minél előbb kiszabadítsuk. Addig-addig küzdöttünk, míg végül sikerült kimenteni. Minden mentéshez úgy álltunk hozzá a társaimmal, hogy nem hagyunk a romok alatt senkit, bármi áron kiszabadítjuk, akit megtalálunk. Ilyenkor az emberben elképesztő erők szabadulnak fel.

(Fotó: honvedelem.hu/HM Zrínyi NKft., Kertész László)

– Tizenhét ember életét mentették meg, de emellett láttak sok szenvedést is, holttesteket emeltek ki a romok alól. Mindezeket figyelembe véve, most, négy nappal a hazatérésük után [az interjút február 17-én vettük fel, a mentőcsapat pedig 13-án hajnalban érkezett haza – a szerk.] hogyan tekint vissza erre az egy hétre?

– Pozitívumként tekintek vissza, hiszen maga a negatívum a munkám jellegéből adódik, ez az alaphelyzet. Ugyanakkor a tűzoltóhivatásból fakadóan mi máshogy kezeljük ezeket a dolgokat, mint az átlag. Ilyenkor a feladatra összpontosítunk, a szörnyűségeket megpróbáljuk kizárni.

– Miért választotta ezt a hivatást?

– Mert ahogy a kollégáimban, úgy bennem is megvan egy belső kényszer, hogy ezt szeretném csinálni. Azt is érzem, hogy az Úristen irányította ide az életemet, hogy ezt a szolgálatot végezhessem. Most is hálás vagyok ezért az Úrnak, ő adott erőt Törökországban is, hogy embereket menthettem.

(Forrás: evangelikus.hu/Balczó Mátyás)