1848 emlékezete: őrzi titkát a korabeli csappantyús puska

Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc idején használt csappantyús puska (Fotó: Hohl Zoltán)

Az 1848–49-es szabadságharc időszakában használták azt a csappantyús szerkezetű puskát, amely március hónap műtárgya lett a Thúry György Múzeumban.

Mint az Kunics Zsuzsanna történész-muzeológusnak a múzeum honlapján olvasható tanulmányából kiderül: a fegyvert sima furatú, hengeres csővel láttak el, és barna fa ágyazatba illesztettek. Jellemzője az S-alakú sátorvas, valamint a vasból készült csőrögzítők, és a szintén vasból készült töltővessző, amely saját hüvelyében kapott helyet. A puskához tartozott egy háromélű, döfőpengés szurony is, amelyet vasból készítettek. Markolata kétszeresen megtört, L-alakú horonnyal, amelynél hídszerű peremet alakítottak ki, és forgatható biztosítógyűrűvel is ellátták. A szurony hüvelye fából készült, a nyílása, kampója és csúcsa pedig sárgarézből. Az eredeti fekete bőr borítás azonban már hiányzik róla.

A fegyver 1988-ban került elő Nagykanizsán, a Hunyadi utca 16. szám alatti ház bontása során. A padláson, agyagba ágyazva rejtették el, vélhetően a szabadságharc leverése után. Hogy pontosan ki használta és ki rejtette el, arról nincsenek információink. A 19. század közepén az egykori földszintes ház Juhász György városi orvos tulajdonában volt, majd fia, Juhász György városi számvevő örökölte meg. Később, a század második felében Kovacsics József vásárolta meg az ingatlant, aki uradalmi számvevőként dolgozott, de korábban honvéd őrmesterként részt vett a szabadságharcban, és a Hadastyán Egylet alapító tagja, valamint alelnöke is volt.

A csappantyús és gyutacsos fegyverek a 19. század első harmadában váltották fel a korábbi kovás és kanócos puskákat, illetve pisztolyokat. A kémiai gyújtású elsütőszerkezetek feltalálása Alexander John Forsyth skót lelkész nevéhez fűződik, aki a természettudományok mellett vadász szenvedélyéről is ismert volt. Forsyth a lőpor robbanóerejének javítását kutatta, és felfedezte, hogy durrhiganyra ütve annak gyulladása gyorsabb és erőteljesebb, mint a hagyományos szikragyújtással. Ez az alapötlet vezetett el a csappantyús zárszerkezet megalkotásához, amelyet Forsyth 1805-re fejlesztett ki.

A szerkezet lényege egy olyan tartály volt, amelyben 20-30 gyújtásra elegendő robbanóanyagot helyeztek el, valamint egy ütőszeget, amely az adagolás után működésbe hozta a gyújtást. Azonban az ömlesztett, por állagú anyag egyenetlen adagolása veszélyt jelentett a használóra, így Forsyth és más kutatók továbbfejlesztették az eljárást: a gyújtóanyagot kis golyó vagy lapos labdacs formájában kezdték adagolni, gyakran viasszal, papírral vagy textillel burkolva.

A fegyver 1988-ban került elő Nagykanizsán, a Hunyadi utca 16. szám alatti ház bontása során. A padláson, agyagba ágyazva rejtették el, vélhetően a szabadságharc leverése után. Hogy pontosan ki használta és ki rejtette el, arról nincsenek információk (Fotó: Thúry György Múzeum/Hohl Zoltán)

A csappantyús fegyver az elöltöltő puskák utolsó fejlesztési állomása volt, és jelentős előrelépést jelentett a korábbi fegyverekhez képest. A csappantyú egy apró, kalap formájú réztartály volt, amely robbanóanyagot rejtett magában. Bár a feltalálója pontosan nem ismert, az 1814–1818 közötti időszakban több tudós is kísérletezett hasonló megoldással, így az elterjedése az 1820-as évekre tehető.

A gyújtás során a csappantyút a lőkúpon helyezték el, majd a kakas ráütött, meggyújtva ezzel a benne lévő gyúelegyet. A keletkező láng azonnal meggyújtotta a lőportöltetet a csőben, amely így kilőtte a lövedéket. Ez az eljárás gyorsabb és megbízhatóbb volt, mint a korábbi módszerek. A csappantyús fegyverekkel a gyújtás gyorsasága, a lövedék sebessége és a pontosság is javult, a tűzgyújtás megbízhatósága pedig jóval nagyobb lett, még nedves körülmények között is.

A csappantyús puska betöltése azonban továbbra is lassú és bonyolult maradt. A katonák úgynevezett papírtöltést használtak: előre kimért lőport és ólomgolyót csomagoltak egy papírhengerbe. A katona ezt a hengert felbontotta – gyakran a fogaival –, a lőport a csőbe öntötte, majd a papírt fojtásként is belehelyezte. Ezután a töltővesszővel letolta az ólomgolyót és a fojtást, majd a fegyvert „tűzkésszé” tette, vagyis felhúzta a kakast, és a csappantyút a lőkúpra helyezte.

A szabadságharc idején a magyar honvédség a modern, kémiai gyújtású csappantyús fegyvereket is használta, ám jelentős számban alkalmaztak még elavultnak számító kovás puskákat, valamint otthonról hozott vadászfegyvereket is. Bár ezek elméleti lőtávolsága 600-700 méter volt, a katonai szabályzat szerint a gyalogság az első sortüzet csak 300 lépésnyi, azaz körülbelül 225 méteres távolságból adhatta le. A pontos találat esélye így is meglehetősen csekély maradt, hiszen a gyalogság tömeglövést alkalmazott, nem az egyéni célzásra törekedtek. Az ütközetek sorsát legtöbbször a közelharc, a szuronyroham döntötte el.