Házi kedvenc, vagy szent tárgy? Mindkettő!

Az álló, talpas tükör tölgyfa talapzatra épült, kerek formájú tükörrámája tengelye körül forgatható (Fotó: Hohl Zoltán)

A műtárgyat Pulai Attila restaurálta, a róla szóló ismertetőt Gyanó Szilvia néprajzos-főmuzeológus írta, a fotókat pedig Hohl Zoltán készítette.

Dusnokpusztán, az egykori Zala megyei kisbirtok közösségében 1903-ban született a kivételes kézműves alkotás: a faragott borotválkozó tükör, amely egyszerre hordozza magában a vallásos hit, a pásztorművészet és a paraszti igényesség lenyomatát. A tükröt Tóth János faragta 1903-ban – saját használatra –, aki a helyi elbeszélések szerint a közeli pölöskefői kastélyban, a Pálffy-kúriában dolgozott.

Vallási és világi motívumok ötvözete

Az álló, talpas tükör tölgyfa talapzatra épült, kerek formájú tükörrámája tengelye körül forgatható. Gazdag domborfaragás díszíti, ahol a növényi és figurális motívumok keverednek a keresztény ikonográfia elemeivel: a megfeszített Krisztus stilizált alakja mellett emberfejek, virágos ornamentika, sőt egy pipázó vadász is feltűnik a tükör tetején, lábánál kutyával. Eredetileg két térdeplő angyal is díszítette a kompozíciót, de az egyik már a múzeumba kerülés előtt letört – a közéjük helyezett kehely faragványa is hiányzik.

A tükör mindkét oldalán egy-egy meztelen emberalak látható – egyik a szívére helyezi kezét, a másik nyakában feszületet vagy rózsafüzért visel. A tárgy összhatásában a szentségtartókra emlékeztet, a tükör helyettesíti a katolikus ostyát – szimbolikusan a személyes megtisztulás eszköze válik szent tárggyá.

Népművészet és identitás

A 19. század végén a Dunántúlon népszerűvé vált domború faragás már túllépett a korábban kedvelt spanyolozott és karcolt díszítési technikákon. A tárgyak szépségét az alapból való kiemelkedés mértéke határozta meg – minél dúsabb és plasztikusabb volt a minta, annál értékesebbnek számított. A következő évtizedekben ezeket a tárgyakat már gyakran színezték, festették is, újabb rétegekkel bővítve az esztétikai élményt.

A pásztorművészet sajátos világa

A paraszti közegben az ilyen álló tükrök elsősorban a dunántúli pásztorfaragók világában váltak igazán hangsúlyossá. E művek sajátossága, hogy nem csupán díszítőelemek, hanem hordozzák alkotóik gondolatait, hitét, és gyakran szimbolikus jelentéssel is bírnak. Megjelennek bennük mitikus és vallási alakok, például Mária a gyermekkel, Ádám és Éva, vagy a kétfejű sas – ez utóbbit katonai tárgyakról vagy pénzérmékről vették át mintaként.

A tükröt, amely egy pölöskefői iskolás révén került a gyűjteménybe, Kerecsényi Edit kutatta fel és dokumentálta. A tárgyat Tóth János egész életében használta, a sublót tetején tartotta, mint ahogy az a paraszti világban szokás volt.

Egy letűnt világ tükre

Ez a borotválkozó tükör nem csupán egy szépen faragott használati tárgy, hanem egy korszak szellemiségének és vallásos lelkületének tanúja, amely művészi módon ötvözi a személyes használat és a transzcendens tisztelet világát. A Habsburg-kori kétfejű sas, a feszület, a vadász és az angyalok mind arról mesélnek, hogyan éltek együtt a mindennapokban a polgári és pásztori értékek, a vallás és a természet szeretete.

A tükör ma már muzeális érték, de továbbra is beszél – nemcsak arról, ki volt Tóth János, hanem arról is, milyen volt a világ, amelyben ő élt. A világ, melyben a tükör nem csupán az arcot mutatta, hanem a lelket is.

(Forrás: Thúry György Múzeum)