„A kegyelem jó dolog, de előbb egy kicsit akasztunk”

(Archív fotó: Gergely Szilárd)

Ma azok előtt tisztelgünk, akik bátorságukkal, katonai tudásukkal – a nemzet iránt érzett felelősséggel –, szembeszálltak Európa egyik legerősebb birodalmával. 173 évvel ezelőtt Aradon lépett a magyarság halhatatlanjai közé tizenhárom hős honvédtiszt: Knezich Károly, Nagysándor József, Damjanich János, Aulich Lajos, Láhner György, Poeltenberg Ernő, Leiningen-Westerburg Károly, Török Ignác, Vécsey Károly, Kiss Ernő, Schweidel József, Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos. Ugyanezen a napon végezték ki Pesten az első felelős magyar miniszterelnököt, Batthyány Lajost is. Emlékük örökké élni fog.

A Görgei Artúr által vezetett magyar fősereg 1849. augusztus 13-án délután 3-kor a világosi vár omladozó falai közelében, a csigérszőllősi mezőn tette le a fegyvert az orosz csapatok előtt. Ivan Fjodorovics Paszkevics, a cári hadak fővezére, három nappal később levelet írt Ferenc Józsefnek, amelyben a megbocsátásra biztatta az osztrák császárt:

„Hangozzanak el felséged trónusának magasából a megbocsátás és feledés szavai” – írta a cár hadvezére. Az osztrák minisztertanács azonban a békülés helyett a bosszúállást szorgalmazta, és augusztus 27-én úgy határozott: „báró Haynau táborszernagy dolga, hogy Magyarországon és Erdélyben megjelölje a legvétkesebbeket”.

Ferenc József ugyanis a legszigorúbb büntetést követelte.

Levélben arra utasította a katonái által csak Einhaunak, vagyis Bökőnek hívott Julius Jacob von Haynaut, hogy Magyarország teljhatalmú kormányzójaként „a legnagyobb szigorúsággal járjon el a kompromittáltakkal szemben. Sok fejnek kell lehullania, mint a kiemelkedő mákfejeknek, ha az ember fölöttük ellovagol”.

Császára véleményét osztotta Felix zu Schwarzenberg osztrák miniszterelnök is, aki az általa vezetett minisztertanács augusztus 27-i döntése kapcsán Haynaunak azt írta:

„a kegyelem jó dolog, de előbb egy kicsit akasztunk. Nem szabad visszariadnunk egy vérfürdőtől”.

A szigorú megtorlást követelők sorából Anton von Schmerling osztrák igazságügy-miniszter sem kívánt kimaradni, így hát az augusztusi minisztertanácsi döntés napján keltezett levelében ezt írta Haynaunak: „a legnehezebb kérdés, hogy a törvények teljes szigorával, halálbüntetéssel kell-e sújtani minden vizsgálat alá kerülőt, vagy pedig halálbüntetés helyett másfajta büntetést kelljen-e elszenvedniük a kevésbé vétkeseknek. Erre vonatkozólag általánosságban ki lehet mondani, hogy a legvétkesebbeknek a törvények szerint kell lakolniuk, a kevésbé vétkesek esetében pedig báró Haynau táborszernagyra kell bízni, hogy másfajta büntetést szabjon ki rájuk”.

A szabadságharc hős tábornokait Felix zu Schwarzenberg miniszterelnök utasítására, de Ferenc József jóváhagyásával állították a korabeli szóhasználat szerint a hadsereg-főparancsnokság parancsára összeállított, megesketett teljes haditörvényszék, vagyis a vészbírák elé. A tárgyalást Karl Ernst törzshadbíró vezette.

Az ítéleteket Julius Jacob von Haynauhoz, mint Magyarország teljhatalmú kormányzójához terjesztették fel megerősítésre és aláírásra.

Jogában állott kegyelmet adni – de ezt nem tette.

A hadbíróság valamennyi tábornokot kötél általi halálra ítélte, pedig Dessewffynek a fegyverletétele előtt még szabad elvonulást ígértek. Haynau a hadbíróság felterjesztése alapján négy ítéletet „különleges kegyből” golyó és lőpor általi halálra változtatott.

Kiss Ernő altábornagy azért részesült e kegyelemből, mert a szabadságharc alatt nem a császári haderő ellen harcolt, Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos azért, mert a császári csapatok előtt tette le a fegyvert, Schweidel József pedig azért, mert csak a schwechati csatában harcolt a császári haderő ellen, a továbbiakban adminisztratív beosztásokban szolgált.

Az aradi mártírokkal együtt ítélték tíz év várfogságra Gáspár András tábornokot is, aki később így emlékezett vissza az ítélethirdetés gyászos pillanatára: „Olyan büszkén fogadták a halálos ítéletet, mintha csupa dicséretet olvastak volna fel előttük. Mindegyik egyszerre úgy megkeményedett, mint a gránitszikla.”

Haynau a kivégzéseket szándékosan az 1848-as bécsi forradalom, valamint Theodor Baillet von Latour császári hadügyminiszter meggyilkolásának első évfordulójára időzítette.

A lőpor és golyó általi halálra ítélt négy hős tábornok életét reggel fél hatkor oltotta ki a gyilkos sortűz.

Tizenkét katona állt fel velük szemben töltött fegyverrel, parancsnokuk kardjelére dördült el a sortűz. Kiss Ernő azonban nem bukott földre, mert csak a vállán érte a lövés, ezért három katona közvetlenül elé állt, és úgy tüzeltek újra.

Haynau pribékjei a kötél általi kivégzést fél órával később kezdték meg.

Vécsey Károly büntetését azzal súlyosbították, hogy végig kellett néznie társai kivégzését, ezért őt akasztották fel utolsónak. A vértanú tábornokok akasztásuk előtt sorban elbúcsúztak egymástól. Mivel Vécseynek már nem volt kitől búcsút vennie, a legenda szerint Damjanich holttestéhez lépett, és megcsókolta a kezét. A kivégzést követően elrettentésül az elítéltek tetemét egész nap a bitófán hagyták, közszemlére. Az éj leple alatt az agyonlőtt tábornokokat a sáncárokban, a felakasztott vértanúkat pedig a bitófa tövében, meztelenül földelték el.

A kivégzettek ruhái ugyanis a hóhért illették meg.

A kivégzések híre csakhamar eljutott I. Miklós orosz cárhoz is, aki korábban a kegyelem irányába próbálta befolyásolni Ferenc Józsefet. A hír hallatán az orosz uralkodó rögvest neheztelő levelet küldött Bécsbe, melyben kijelentette: „érzékenyen érintette Medem gróf úr új híradása a Magyarországon történt számos katonai kivégzésről, és hogy személyes érzéseiben érzi sértve magát, mert a szigornak ezeket a megnyilatkozásait éppen azokkal az egyénekkel szemben gyakorolták, akiknek érdekében a császárnak, felséges urunknak kegyelmére apellált.”

Aradon azonban nemcsak a tizenhárom mártír honvédtisztet végezték ki, mások életének fonalát is elvágták.

A bosszúhadjárat valójában nem is Aradon kezdődött. Temesváron például már augusztus 20-án eldörrent a gyilkos sortűz, amely Hruby Gyula őrnagyot, Görgei Artúr volt segédtisztjét ölte meg. Két nappal később már Aradon lőtték agyon Ormai Norbert honvéd ezredest, a honvéd vadászezredek parancsnokát, október 25-én Kazinczy Lajos honvéd ezredest, Kazinczy Ferenc fiát, 1850. február 19-én pedig Ludwig Hauk alezredest, Bem József tábornok hadsegédjét. Lenkey János honvéd vezérőrnagy szintén az aradi várbörtönben halt meg.

A véreskezű Haynau dühöngő terrorja alatt Pozsonytól Aradig, szerte e hazában, a magyar szabadság több, mint száz hős honvédjának az életét oltották ki.

Mártírokká váltak: a magyar szabadság mártírjai lettek, s míg él magyar e honban, emlékük fennmarad. Örökké fennmarad.

>>> Kattintson a teljes cikkért >>>

(Forrás: hirado.hu)