Ez most a hónap műtárgya!

A hónap műtárgya, a pátrói hátrakötő Fotó: Thúry György Múzeum/Hohl Zoltán

A Thúry György Múzeum gyűjteményében megtalálható az összes zalai népviseleti csoport anyaga, sőt, a szomszédos somogyi részek öltözete is. A 20. században – úgy tűnik – az asszonyok fejviselete határozta meg a jellegzetes viseleti csoportokat. A hónap műtárgya sorozat júliusi darabja egy pátrói asszonyi fejdísz, más néven hátrakötő (konty). A kivételes ruhadarab a hónap végig látható a múzeum Fő utcai épületében.

– A fekete, önmagában mintás selyembrokát asszonyi fejrevaló alá úgy tették a fehér fodros fejkötőt („sapka”), hogy a fodrok kilátszanak – fogalmazott Gyanó Szilvia, a Thúry György Múzeum néprajzos-főmuzeológusa. – Így a hátrakötő és az alóla kikandikáló fodrok szépen kiemelték az asszonyok arcát. A kiállított tárgyat egy fiatal menyecskének készítette rendelésre Mázsa Istvánné 1960 farsangjára. Akkoriban még a farsangi időszakban tartották a lakodalmakat. Az új menyecskének piros kasmír hátrakötője volt, de rögtön kapott feketét is, hogy egyszer pirosat, egyszer feketét tegyen a fejére. Egy menyasszony 5-6 hátrakötőt kapott, abból négy volt ünnepi, kettő hétköznapi. 30-35 éves korig volt rózsaszínű szalag is a masniban, utána már csak a kék illett a fejdísz hátuljára. A hátrakötő csak otthon látszott, mert ha elhagyták a házat, fejkendőt kötöttek a fejükre. 

A hátrakötő csak otthon látszott, mert ha elhagyták a házat, fejkendőt kötöttek a fejükre  Fotó: Szomjas Károly

Gyanó Szilvia a készítéséről szólva kiemelte: a végben vásárolt selyemkendőt átlósan félbe hajtották, keménypapírral körben kibélelték, hogy tartása legyen. Majd a kendő két oldalsó sarkát hátravezették és gombostűkkel a lelógó hátsó sarokhoz tűzködték, úgy, hogy ne legyen szélesebb a hátsó saroknál. Hátul a tűzések fölé világoskék vagy rózsaszínű műselyem szalagból masnit alakítottak ki, aminek közepébe művirágot (piros papírszegfűt) tűztek.

– Az 1950-60-as években ünnepen apróra lerakott, a térdet éppen csak takaró szoknyát viseltek a pátrói asszonyok – folytatta a néprajzos. – Alá három alsószoknyát vettek fel, fölé fekete selyemkötényt kötöttek. Minél „bokrosabban” állt a szoknya, annál szebbnek tartották. Az alsószoknyák hétköznap színes „pargétok” voltak, ünnepre fehér sifonból varrottak. Nagy hidegben télen is a melegebb parget volt legalul. 1930 körül még több, 5-7 alsószoknyát is felvettek. Aki sovány volt, többet, mert

soványnak lenni szégyen volt.

Mindig a legalsó szoknya volt a legrövidebb, a többi egy-másfél centivel hosszabb. Minden pátrói lánynak négy ünneplő öltözéke volt. Kerecsényi Edit szerint még költségesebb ruhadarabokat hordtak, mint a zalakomáriak. Ahogy elhasználódott az anyag, vasárnap délutáni öltözet lett belőle, majd felvették boltba, végül pedig dolgozni is a mezőre.

Még a személyes higiéniáról is mesélnek néha a tárgyleíró kartonok. Az ünnepi szoknyákat például általában nem mosták, de azok nem is érintkeztek a testtel, csak misére vették fel, utána rögtön visszatették a szekrénybe. Az alsószoknyákat viszont mosták. Mivel nem nagyon piszkolódtak, azokat is csak évente egyszer-kétszer kellett kimosni. A legalsó szoknyákat viszont, melyek közvetlenül a testtel érintkeztek, rendszeresen kimosták. Nem is tartottak sokáig, csak egy-két évig, utána újat kellett varrni. Bár állították az asszonyok, hogy ezt a legalsó, legrövidebb szoknyát hetente, tíznaponta mossák, Kerecsényi Edit ezt inkább havonkénti mosásnak gondolta. Talán a praktikum, talán valami ősi hiedelem alapján, menstruáció idején nem vették le a legalsó szoknyát:

„Akin rajta van a menstrua, az addig nem veheti le a legalsó flanel szoknyát, amíg túl nem esett rajta”

– mondta az egyik adatközlő. Így valóban a havonkénti mosás volt a legvalószínűbb.

– Pátró és vidéke megnevezést használta Kerecsényi Edit a Somogy megyétől 1951-ben Zalához csatolt, és a közlekedéstől sokáig szinte teljesen elzárt Nemespátróra és a környező településekre – folytatta. – Nemespátró különlegessége, hogy kisnemesi és evangélikus vallású település. Kerecsényi Edit zárkózott és büszke lakókról írt, akik lenézték a sokkal módosabb környező falvakat is. Mivel a közvetlen környéken más kisnemesi falu nem volt, a szülők igyekeztek saját falujukból házastársat választani a fiataloknak.

A hajdani kiváltságokhoz való görcsös ragaszkodáson kívül Kerecsényi fontosnak tartotta megjegyezni, hogy szenvedéllyel űzték a tiltott vadászatot és halászatot és hogy engedély nélkül tartottak fegyvert. Ezért pedig nem volt ritka az összetűzés a törvénnyel. Pátrón – a somogyi evangélikus falvakhoz hasonlóan – az I. világháborúig használták az ősi viseleti darabokat, mint az egyenes szabású, szálszámolásos hímzésű sípujjú férfiinget és a nagyon bő, alján rojtozott fehér vászongatyát, mely elé fehér, hímzett kötényt kötöttek. Sokáig hordtak cifraszűrt, az 1860-as években sem nősülhetett meg addig a legény, amíg nem volt cifraszűre.

Fotó: Szomjas Károly

A további érdekességekről szólva Gyanó Szilvia elmondta: a népviselet a csurgóival, porrogival, porrogszentkirályival volt rokon, bár adódtak kisebb-nagyobb különbségek. Az első világháború után jelentős változások történtek. Hasonlóan változott a divat, mint a Kis-Balaton környéki gyöngyösnecces települések esetében. Távolról nézve talán össze is téveszthetnénk a fejkendős asszonyokat.

A szoknya Pátrón is egyre rövidebb lett, de kevesebb alsószoknyát viseltek, mint pl. a zalakomáriak. A konty pedig különleges, egyedi díszeket kapott. De nem gyöngyökkel díszítették, hanem kék és rózsaszínű masnival, valamint piros művirággal. A kis piros virág egyébként a kötényeken is megjelent. Megmaradtak fekete selyemkötények az 1920-as évekből, melyeket kis piros selyemből varrt virágokkal és zöld levelekkel díszítettek. Egy ilyen „selyömkötényt” is kiállítottam a hónap műtárgya vitrinbe a hátrakötővel együtt. Zöld levelű piros taftszalagból készített rózsák díszítik.