Egy borotválkozó tükör titkai – a hónap műtárgya a múzeumban

Borotválkozó tükör, borotvatartó Komárvárosból Fotó: TGYM

A Thúry György Múzeumban még a hónap végig látható a hónap műtárgya, mely egy diófából készített, téglatest alakú doboz, felnyitható fedéllel.

A fedél belseje tükör részére kivájt. (Tükre hiányzik.) Kihúzható kis fiókkal látták el, amelyben a borotválkozáshoz szükséges eszközöket tartották. A tárgy fedelét és oldalait színes spanyolviasz berakás díszíti: a fedőlapján középen olvasható „1873 Készült” feliratból kibontakozó növényi ornamentika, koronás magyar címer nemzetiszínű zászlókkal és két madár. A felirat alatt koccintó nő és férfi alakja látható (kalapos nemes hölgy és fegyveres betyár), alattuk két madár, melyek szájából növényi díszítmény indul. Oldalait növényi ornamentika és madarak díszítik.

– A borotvatartót Kiss István (1844–1935) juhász készítette 1873-ban Kisfakoson vagy Fazekasdencsen – fogalmazott Gyanó Szilvia, a múzeum néprajzkutatója. – Kerecsényi Edit Komárvárosban gyűjtötte a tárgyat, és készítésmódját is lejegyezte. E szerint a mintáját „a saját fejéből vette” az alkotó. Amikor elkezdett dolgozni egy tárgyon, előbb megjelölte ceruzával, hogy milyen mintát akar, majd bizsókkal (faragókéssel) kezdte kifaragni. Kiss István a borotvatartót élete végéig használta, benne tartotta a borotváját. Később a család elajándékozta a szomszédoknak, akik fűszertartóként használták tovább.

Nyugat-Európában a 17. századtól alkalmazták tárgyak díszítésére a spanyolviasz berakást (intarziát), de a dunántúli pásztorművészetben érte el a technika a legmagasabb szintet.

A 19. század folyamán a megerősödő paraszti öntudat új stílusú népművészeti korszakot hozott létre, amelynek sajátossága a műfaji sokrétűség, a táji, lokális változatok sokfélesége, az árnyalt kifejezőkészség és a szimbolikus tartalmak gazdagsága.

Megnőtt az egyéniség szerepének jelentősége, megerősödött a művészi öntudat kifejezésének szándéka. A faragó pásztorok az elsők között jelenítették meg nevüket, monogramjukat és/vagy a készítés idejét tárgyaik díszítményei között.

Hozzátette: a spanyolozás virágkora az 1860 és 1900 közötti periódusra tehető. A technika kifejezetten alkalmas sokféle finom motívum kialakítására. A gazdag növényi díszítmények mellett a dunántúli tárgyak a figurális ábrázolások tekintetében is kiemelkednek, melyeket Somogyban, Zalában, Vasban és a Balaton-felvidéken is előszeretettel alkalmaztak. A pásztorművészet emlékei, különösen a korai, spanyolozott tárgyak a dunántúli múzeumok (és egyes magángyűjtemények) féltve őrzött kincsei. A szépen kidolgozott faragásokat készítésükkor is értékesnek tartották, akár bárányt, malacot is adtak értük.

– Kiss István több szépen faragott tárgyat is készített, Szelestey László összesen kilencet említ – mesélte Gyanó Szilvia. – A most kiállított borotvatartó nagyon hasonlít a Néprajzi Múzeumban lévő spanyolozott sótartóhoz, amelyet Nemespátrón gyűjtöttek. Az oldalán ábrázolt jelenetben (betyár és mulató nő oldalt madarakkal), szinte megegyezik a Thúry György Múzeum puskás betyárjával és nemes kisasszonyával.