Ez a hónap műtárgya a múzeumban!

A Kanizsai vár 1950-es évekbeli régészeti feltárásai nemcsak az erődítmény történetéhez szolgáltattak fontos adalékokat, hanem a mindennapi élet, azon belül is a táplálkozás és az állattartás világába is betekintést engednek. A most bemutatott állatcsont-leletanyag a 15–17. századi vár életének egyik legközvetlenebb lenyomata: a korabeli konyhahulladék, vagyis a „szemét” maradványai mesélnek arról, mit ettek, milyen állatokat tartottak és vadásztak a vár lakói.

A Kanizsai vár rendszeres régészeti kutatása 1954-ben indult meg, amikorra az 1702-ben felrobbantott várkastély területének jelentős része már beépült. Az 1953-as helyszíni felmérés idején azonban még áttekinthető volt a vár nagyobb része, ami lehetőséget adott a feltárások megkezdésére.

A munkálatokat Méri István, a Magyar Nemzeti Múzeum régésze vezette, egyes években Parádi Nándor is részt vett az ásatásokban, valamint Kerecsényi Edit, a Thúry György Múzeum igazgatója is végzett leletmentést. A feltárás a Thúry György Múzeum kezdeményezésére, Nagykanizsa Városi Tanácsa, a Honvéd Helyőrség és a Magyar Nemzeti Múzeum összefogásával valósult meg.

Az 1950-es években még rendhagyónak számított, hogy a feltárások során előkerült állatcsontanyagot nem hagyták feldolgozatlanul. A kézigyűjtéssel összegyűjtött csontokat Bökönyi Sándor, a hazai archeozoológia jelentős alakja határozta meg. Napjainkban azonban szükségessé vált a leletanyag újbóli feldolgozása, mivel az eredeti vizsgálatokból mára csupán egy faj- és csontlista maradt fenn, részletes méretadatok, életkori becslések és egyéb megfigyelések nélkül.

A régészeti módszerek sajátosságai miatt a leletanyag a 15–17. századra keltezhető, finomabb rétegtani bontásra nem volt lehetőség. Az állatcsontok különböző szelvényekből, eltérő mélységekből kerültek elő, jellemzően 100–120 centiméterrel a mai talajszint alól, de nem volt ritka a 220 centiméteres mélység sem.

A csontokon gyakran megfigyelhetők darabolásnyomok, amelyek egyértelműen a feldolgozásra és fogyasztásra utalnak.

Az archeozoológiai leletek alapján kirajzolódik a vár lakóinak húsfogyasztási szokásrendszere. A 2032 darabból álló csontanyag túlnyomó része, mintegy 62 százaléka szarvasmarhától származik, vagyis a marhahús volt a leggyakrabban fogyasztott húsféle. A juh- és kecskehús aránya 15 százalékot tett ki, míg a sertés mindössze 11 százalékban volt jelen. A baromfik közül a tyúk fordult elő leggyakrabban, bár ez is csupán 3 százalékot képvisel, a lúd ritka volt, a kacsa pedig mindössze egyetlen csonttal igazolható.

A vár lakói nemcsak háziállatokat fogyasztottak, hanem vadásztak is. A leletanyagban leggyakrabban őz, vaddisznó és gímszarvas csontjai fordulnak elő, emellett néhány mezei nyúl maradványa is előkerült. A halhús fogyasztása viszont rendkívül ritka lehetett: mindössze egy-egy harcsa- és pontycsont árulkodik erről. Fontos hangsúlyozni, hogy a csont nélküli húsfélék – például a füstölt, szárított hús vagy a szalonna – természetesen nem mutathatók ki, így ezek fogyasztásáról csak közvetett feltételezések tehetők.

Az állatcsontok életkori megoszlása további érdekes részletekre világít rá. A szarvasmarhák, juhok és kecskék esetében egyaránt megfigyelhetők fiatal, kifejlett és idős egyedek csontjai, ami arra utal, hogy ezek az állatok nem kizárólag húsforrásként szolgáltak, hanem más haszonvételi szerepük is lehetett.

A sertések esetében ezzel szemben jóval több a fiatal korban levágott egyed, ami a kifejezetten húsra tartott állományra utal.

A tyúkok csontjai – amelyek a maiaknál jóval kisebb testméretű madarakhoz tartoztak – szinte kivétel nélkül kifejlett egyedektől származnak, köztük tojók és kakasok is azonosíthatók.

Az ép hosszúcsontok lehetőséget adnak az egyes állatfajok testméretének becslésére is. A kanizsai várban tartott szarvasmarhák marmagassága 104 és 124 centiméter közé tehető, jelentős nemi dimorfizmussal. Ez jóval elmarad a mai magyar tarka szarvasmarhák 135–140 centiméteres marmagasságától, és testtömegük is számottevően kisebb volt. Két ló esetében 140 és 143 centiméteres marmagasság volt megállapítható, ami még a mai kisebb hátaslovak alsó mérethatárát sem éri el. A juhok és kecskék mérete nem sokkal marad el a maitól, a sertések azonban mindössze 64–72 centiméteres marmagasságúak voltak, vagyis a mai mangalicákhoz képest 15–20 centiméterrel kisebbek.

A kanizsai vár állatcsont-leletanyaga így nemcsak az egykori étrendről ad képet, hanem a középkori és kora újkori állattartás, gazdálkodás és életmód fontos lenyomatát is őrzi. A most bemutatott leletek jól érzékeltetik, mennyire más testalkatú állatok éltek és kerültek az asztalra évszázadokkal ezelőtt, és hogyan tükröződik mindez a régészet egyik legbeszédesebb forráscsoportjában, az archeozoológiai anyagban.

Írta: Szmodics-Tugya Beáta archeozoológus
Közreműködött: Hohl Zoltán és Gondáné Intresz Emőke