A szeretet soha el nem múlik

Márfi Gyula Forrás: Szombathelyi Egyházmegye

Advent első vasárnapján, november 30-án hálaadó szentmisén ünnepelte püspökké szentelésének harmincadik évfordulóját Márfi Gyula emeritus veszprémi érsek a szombathelyi székesegyházban. A templomot megtöltő hívek, valamint egyházi és világi vezetők együtt adtak hálát vele három évtizedes püspöki szolgálatáért, amelyet az érsek Isten irgalmának és a rábízott közösség hűségének gyümölcseként értékelt.

A szentmise elején Márfi Gyula külön köszöntötte az egyházi és világi jelenlévőket, valamint mindazokat a híveket, akik életének és szolgálatának különösen fontos szereplői voltak az elmúlt évtizedekben. Visszaemlékezett harminc évvel ezelőtti püspöki kinevezésére, első szolgálati éveire, és azokra az állomásokra, amelyek meghatározták főpásztori útját.

Kiemelte: a szentmise – görög nevén eucharisztia – minden alkalommal hálaáldozat, ezen a napon azonban különösen is az Isten iránti köszönet állt a középpontban. Hálát adott mindazért a kegyelemért, amelyet püspöki szolgálata során megtapasztalt, ugyanakkor alázattal szólt arról is, hogy egyetlen püspök sem mentes a gyarlóságoktól és mulasztásoktól. Ezért a hálaadás mellé a bocsánatkérést is odahelyezte: Isten irgalmába ajánlotta mind saját életét, mind a rábízott közösségeket.

Adventi üzenet: jászol, kereszt és derű

A szentbeszédet Székely János szombathelyi megyéspüspök mondta, aki az ünnepelt érsek költészet iránti szeretetére utalva három adventi vers gondolataira építette elmélkedését. Advent – fogalmazott – arra hív, hogy az ember megálljon, az égre tekintsen, megnyissa szívét Isten felé, és így induljon tovább a mindennapok útján.

A pap, a püspök, az érsek szerinte ennek a titoknak a szolgája: hordozza azt a fényt, amely megmutatja, hogy az emberi élet nem a semmiből a semmibe tart, hanem Isten szeretetéből fakad, és az ünnepek adják meg igazi méltóságát.

Székely János külön is kiemelte Márfi Gyula derűjét és közvetlenségét, amely sokak számára jelentett támaszt az évek során. Úgy fogalmazott: az érsek közelében jó lenni, mert belőle mindig fény és öröm árad. Felidézte, hogy a Biblia lapjain sehol sincs annyi öröm, mint Jézus születésének eseményei körül, és ehhez kapcsolódva nevezte az ünnepelt főpásztort „karácsonyi embernek”, aki találkozásaiban is Isten örömét közvetíti.

A püspök szavai szerint Isten „stílusát” két hatalmas szimbólum fejezi ki: a jászol alázata és a kereszt önfeláldozása. A kegyelem hatalmas folyama Betlehemben indul, és a kereszten teljesedik ki – a pap pedig ennek a titoknak az érintettje. A papban van valami a gyermek derűs egyszerűségéből és az idős ember bölcs nyugalmából, mintha átugraná az élet önmagába záródó szakaszát: puszta jelenlétével is hirdeti, hogy Isten valóság, és mindannyian Isten szeretett gyermekei vagyunk.

„Caritas nunquam excidit” – egy püspöki jelmondat üzenete

A jubileumi ünneplés során többször is előkerült Márfi Gyula püspöki jelmondata: „Caritas nunquam excidit” – „A szeretet soha el nem múlik”. Ez a gondolat nemcsak címerében, hanem döntéseiben, kapcsolataiban és lelkipásztori stílusában is meghatározó volt.

Szolgálatát a lelkipásztori közelség és a szeretetteljes jelenlét jellemezte. Fontosnak tartotta, hogy ne távoli főhivatalnokként, hanem közösségei között élő, elérhető főpásztorként tekintsenek rá. Sokak számára emlékezetes derűs humora, közvetlen stílusa, amely a mindennapok terhei között is az evangélium örömét tette kézzelfoghatóvá.

Szívügye volt az igehirdetés és a szentségek ünneplése, a hitoktatás támogatása és az egyházmegye közösségeinek erősítése. Különösen nagy figyelmet szentelt a papi és szerzetesi hivatásoknak: püspökként is fontosnak tartotta a papnevelés, a teológiai képzés és a fiatal papok lelki kísérésének ügyét.

Életút: Pördeföldétől Veszprémig

Márfi Gyula 1943. december 17-én született a Zala megyei Pördeföldén. Teológiai tanulmányai után 1967. június 18-án szentelték pappá Szombathelyen. A teológia iránti elkötelezettségét jelzi, hogy doktori fokozatot szerzett, majd 1976 és 1978 között Párizsban folytatott ökumenikus teológiai tanulmányokat. Külföldi tapasztalatai későbbi szolgálatát különösen nyitottá, széles látókörűvé és ökumenikus szelleművé tették.

Papi munkája során eleinte lelkipásztori szolgálatot végzett, később püspöki titkárként és irodaigazgatóként nagy szerepet vállalt a papnevelés és a teológiai képzés támogatásában.

1995. december 2-án szentelték püspökké, egri segédpüspökként. Röviddel ezután, 1996. augusztus 14-én nevezte ki a pápa veszprémi érsekké, beiktatására 1997. szeptember 5-én került sor. Közel huszonkét éven át állt a veszprémi főegyházmegye élén, amely időszakot a folyamatos pásztori jelenlét, a közösségek erősítése és a hívek iránti felelős gondoskodás jellemezte.

Életművének és egyházmegyei szolgálatának elismeréseként 2017-ben a Magyar Érdemrend középkeresztje (polgári tagozat) kitüntetésben részesült.

Derű, emberség, pásztori hűség

A hálaadó szentmise végén az emeritus érsek meghatottan mondott köszönetet mindazoknak, akik imádságukkal, szeretetükkel és személyes jelenlétükkel kísérték jubileumát. Hangsúlyozta, hogy a püspöki szolgálat nem az ő nagyszerűségéből, hanem Isten irgalmából született, és annak gyümölcsei elsősorban a közösségekben, a hívek életében érhetők tetten.

Harminc püspöki év után a veszprémi főegyházmegye és a tágabb magyar katolikus közösség egy olyan főpásztorra tekint vissza, aki szolgálatával stabilitást, lelki gazdagságot és közösségformáló erőt adott. Sokak számára példát jelent abban, hogyan lehet egyszerre hűséges, derűs és felelősségteljes keresztény vezető – úgy, hogy életének vezérfonala valóban az maradjon: a szeretet soha el nem múlik.