Nem felejtik a hősöket, az áldozatokat és az üldözötteket

Amikor Nyikita Szergejevics Hruscsov, a Szovjetunió első embere megkérdezte Ivan Sztyepanovics Konyev marsallt, a Varsói Szerződés csapatainak főparancsnokát, hogy mennyi ideig tartana az úgymond status quo – tehát az ország totális katonai megszállásának – helyreállítása Magyarországon, Konyev így válaszolt: „Három nap. Nincs többre szükség.”

A fél európai kontinensre kiterjedő szovjet rémuralom e renegát, később a prágai tavasz leverésében is részt vevő támasza – akinek szobrát először maszkkal látták el, majd ledöntötték ez év áprilisában, Prágában, ami komoly feszültséget keltett az orosz vezetés és a cseh állam között – elbízta magát. Bár az általa vezényelt haderő elsöprő katonai fölénnyel rendelkezett, mégis egy teljes hétig, november 11-ig tartott, mire a megszálló erők vérbe fojtották az elszántan védekező főváros ellenállását; eközben számos hazai városban ütköztek komoly ellenállásba a Szovjet Hadsereg alakulatai.

A szolnoki hazugságbeszéd

„Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!”

Hatvannégy esztendeje, 1956. november 4-én, hajnali 5 óra 20 perckor, amikor a rádióban elhangzott Nagy Imre miniszterelnök fenti, drámai hangú közleménye, már közel másfél órája megindult a magyar főváros ellen a hírhedt Forgószél hadművelet a szabadságharc vérbe fojtására. A Szovjetunió 16 hadosztállyal és 2000 harckocsival támadta meg Magyarországot. A művelet kezdetét a „Mennydörgés-444” (Grom-444) jelszó elhangzása jelezte.

Nagy Imre beszédében nem adott, nem adhatott parancsot az ellenállásra, de nem is tiltotta meg a védekezést. Ő maga viszont a reggeli órákban a jugoszláv nagykövetségre érkezett, ahol többek között Donáth Ferenc, Losonczy Géza és Lukács György is menedéket kért. Távozása után a parlamentben maradtakhoz csatlakozott Bibó István, valamint Mindszenty József bíboros, aki még aznap átment az amerikai követségre, ahol menedékjogot kapott. A kormány tagjai közül csak Bibó István maradt a Parlament épületében, aki mint az egyedüli törvényes magyar kormány képviselője felhívást intézett a magyarokhoz és a világhoz. Egyfelől felszólította a magyar népet, hogy „a megszálló hadsereget vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyvereivel éljen". Másfelől kérte a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését a leigázott magyarság szabadsága érdekében. A parlament épületét november 6-án hagyta el.

November 4-ének hajnalán egy másik beszéd is elhangzott. Az ungvári rádióból közvetítve, a szolnoki rádió hullámhosszán hajnali 5 órakor elhangzott az úgynevezett „Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány” megalakításának bejelentése. A kommunista rezsim 40 éven át hangoztatott dezinformációjával szemben nem Kádár János és nem Szolnokon mondta el azt a beszédet, melyen Sándor László ungvári rádiós újságíró hangja hallható.

A felvételen többek között ez hallatszott: „Figyelem! Figyelem! Kádár János elvtárs beszél! Megalakult a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány. (…) Ennek a kormánynak a programja a következő: nemzetünk függetlenségének és országunk szuverenitásának megvédése.” Így kezdődött az a Szolnokon soha fel nem olvasott beszéd, mely azokban az órákban hangzott el, amikor a világ legerősebb szárazföldi haderöjével rendelkező Szovjetunió éppen támadást intézett az élethalálharcát vívó magyar főváros ellen. Kádár szinte holtáig tartó uralma alatt végig úgy kerülte Szolnokot, mint a tüzet. Lehetőleg nem látogatott el a Tisza-parti városba, ahol a mai napig nem tudjuk, hogy 1956. november 4-én megfordult-e egyáltalán, s ha igen, mit csinált ott.

A Magyarország ellen a forradalom idején folyamatosan vezényelt, egymás után érkező szovjet alakulatok már a november 4-i inváziót megelőzően hatalmas erőkkel érkeztek az országba. Harcászati szempontból a T-54-es tank és az AK-47-es automata puska (Kalasnyikov) első külföldi bevetetésére Budapest utcáin került sor a november 4-én kezdődő harcok során.

Erőteljes ellenállás

A szovjetek semmit sem bíztak a véletlenre: Konyev már november 2-án berendezte főhadiszállását Szolnokon, míg a következő napon a Szovjet Hadsereg egységei gyakorlatilag az összes jelentős várost körülzárták, és a legtöbb stratégiai pontot ellenőrzésük alá vonták. Ezzel egy időben ugyanakkor a moszkvai kormányzat küldöttei – pusztán időhúzás céljából – tárgyalásokat kezdett a Szovjet Hadsereg csapatainak kivonásáról. Tökölre invitálták a magyar vezérkar prominens tagjait, köztük Maléter Pál vezérezredest, honvédelmi miniszert. A tárgyalás megegyezés helyett a KGB közbeavatkozásával és a magyar vezérkar és Maléter letartóztatásával majd elhurcolásával végződött.

A nemzetközi jog szabályait lábbal tipró eljárás nyomán a honvédelem tehát lefejezve várta a november 4-én hajnalban meginduló támadást.

Az október 23-a után vívott fegyveres harc felkelői viszont november 4-én hajnalban visszatértek az utcákra, és megpróbálták a lehetetlent, bátran szembeszálltak a több ezerszeres túlerővel. Budapesten belül – többek között – a Széna téren, a Baross tér környékén, a korábban is forradalmi tűzfészeknek számító Corvin köznél, de Soroksáron és Pesterzsébeten is elkeseredett harc kezdődött, ezzel egy időben pedig a vidéki városok – egyebek mellett Pécs, Miskolc, Keszthely és Sztálinváros (Dunapentele) – polgárai szintén fegyvert ragadtak. Dunapentelén például a reguláris helyőrség látta el hadianyaggal a felkelőket.

A munkások nem akartak „munkás”-hatalmat

Különös fintora a történelemnek, hogy a szovjet stílusban épült, új lakótömbökkel teli Sztálinváros, ahol az új városnegyedekbe csak kínosan megválogatott, párthoz hűnek bizonyult munkásokat költöztettek, az utolsó töltényig, hatalmas bátorsággal tartotta magát: a szovjet megszállók itt csak háztól házig tartó, elkeseredett harcokban tudták a várost bevenni.

Az invázióval egy időben megkezdődött a reménytelen szabadságharc rövid időszaka, mely során a forradalmárok – főleg a fővárosban, a Dob utca, az Élessarok vagy a Corvin köz esetében – több napon át megtartották állásaikat a modern haditechnikát bevető szovjetek ellen.

Csepel esett el legutoljára: a magát tragikomikusan „munkás-parasztnak” nevező, illegitim Kádár-kormányzat szégyenére a szigetet november 9-11. között csak aknavetőkkel, légi támogatással és a civil lakosság elleni, a sziget északi részének tűzbe borításával járó terrortámadásokkal tudták bevenni a szovjet megszálló erők.

(A kép forrása: Fortepan)

A történelem egyik legtörvénytelenebb kormánya

Vészjósló jövőt vázolt fel a legázolt ország számára, hogy az a Kádár (Csermanek) János vette át a hatalmat november 7-én, aki 1948-ban az ÁVH alapítójaként vált ismertté. A szovjet tankban Budapestre juttatott Kádárt Dobi István, a Népköztársaság Elnöki Tanácsa elnöke eskette föl az új kormány tagjaival együtt.

Előzőleg Dobi minden indoklás nélkül visszavonta Nagy Imre kormányfői megbízását. Csakhogy Nagy Imre soha nem mondott le miniszterelnöki posztjáról. Ráadásul a kormány hivatalos lapja, a Magyar Közlöny csak november 12-én jelent meg, tehát a legelemibb jogi követelményeknek sem felelt meg az új „kormány” kinevezése.

Ezt megelőzően, a szovjet invázió megindulásának napján ugyanez a Dobi – szemben a hatályos alkotmánnyal – felhatalmazást adott arra, hogy a kormánytagok kinevezhessék az államigazgatási ágak vezetőit.

A forradalom időszakában a pártvezetés rendszeresen élt a hamisítások módszerével: mivel Nagy Imre nem volt hajlandó aláírni a szovjet beavatkozást lehetővé tevő magyar kérelmet, Hegedűs András volt miniszterelnök október 27-én tette ezt meg, visszadátumozva ezt a becstelen dátumot október 24-re, amikor első ízben indult meg szovjet katonai támadás a nemzetközi jog szerint független Magyarország és főváros ellen.

A forradalom leverése után. élve a nyugati és a déli határ ideiglenes, bár a legkevésbé sem veszélytelen átjárhatóságával, mintegy 200 ezren menekültek el a kommunista diktatúrából, nem várva meg a több száz fő kivégzését és a tízezrek életét megnyomorító, törvénytelen megtorlások sorozatát.

November 4-ét 2013-ban hivatalosan is nemzeti gyásznappá nyilvánította az Országgyűlés.

(Forrás: hirado.hu/ZAOL/Zalakocka)