Nagykanizsán is megemlékeztek az 1956-os forradalmat követő megtorlás áldozatairól

Cseresnyés Péter: Ne feledjük, amit magyarként nem feledhetünk! (Fotó: Cseresnyés Péter sajtófotó)

Főhajtással emlékeztek meg az 1956-os forradalmat követő megtorlás áldozatairól Nagykanizsán. A Nagykanizsai Polgári Egyesület által szervezett eseményen Cseresnyés Péter államtitkár, országgyűlési képviselő mondott emlékbeszédet.

1958. június 16-án végezték ki az 1956-os forradalom és szabadságharc után törvénysértő perben halálra ítélt Nagy Imrét, Maléter Pál honvédelmi minisztert és Gimes Miklós újságírót. A mártírokat az 1958. április 24-én kivégzett Szilágyi Józseffel, Nagy Imre titkárságvezetőjével és a börtönben 1957. december 21-én elhunyt Losonczy Gézával, a Nagy Imre-kormány államminiszterével együtt 1989. június 16-án, a nemzeti gyász és megemlékezés napján helyezték végső nyugalomra a rákoskeresztúri köztemető 301-es parcellájában. A hat felravatalozott koporsó közül az egyik üres volt, mely a tragédia minden mártírját és hősi halottját jelképezte.

Az 56-os vértanúk emléknapja alkalmából tartott emlékbeszédében Cseresnyés Péter szólt arról, hogy a magyarok századokon át arról voltak ismeretesek Európa-szerte, hogy szabadságukat mindennél többre értékelték. Kiemelte, az egyéni szabadságot is, de még inkább és elsősorban a nemzet, a magyar nemzet szabadságát, azt a közös jogot, követelést és felelősséget, amit ma úgy hívunk, hogy szuverenitás. Mint a politikus fogalmazott, többre tartottuk ezt minden elérhető jóléti alkunál, és akkor ragaszkodtunk hozzá a legszívósabban, amikor az ellenség miatt már semmi egyebünk nem maradt.

– Nem kértünk sem a kemény, sem a kényelmes birodalmi elnyomásból. Nem tudtunk megbarátkozni semmiféle erőszakolt integrációval, a gazdagodás bármilyen lehetőségével kecsegtetett is az bennünket. Bizánciak, tatárok, Közép-Európa idegen dinasztiáinak egész sora, oszmánok, a Habsburg-ház, a nemzetiszocializmus erői, mind a saját bőrükön érezhették, hogy mit is jelent az, amikor egy erős, kemény nemzet nem adja, nem ereszti a szuverenitását. Harminckét éve annak, hogy az a hosszú lista, amit az imént elsoroltam, egy újabb taggal bővült. Harminc két éve, hogy a Szovjetunió és az őt kiszolgáló, magyarnevű kommunisták számára végképp egyértelművé vált: ők is kudarcot vallottak, a vörös csillag sem léphet a piros, a fehér és a zöld helyébe. A magyar szuverenitást nem lehetett jelöletlen sírba temetni. A kommunista elnyomás, a szocialista pártállam halálos ítéletét valójában már 1956 októberében kimondták. Megölte a forradalom, megölte 1956 mártírjainak kiontott vére. Ötvenhat hősi halottjai, és mártírjai és kivégzett politikai foglyai, fiatalok, munkások, vezetők, miniszterelnök – az ő tömegsírjaik ávós bakancsokkal letaposott hantján sarjadt az a dac, az a meg nem alkuvás, amiből két emberöltőnyi elnyomás után is képes volt ismét szárba szökkenni a magyar szuverenitás és a magyarok szabadsága. Ahogyan a vadvirágos mezőről hazahozunk egy szál virágot, úgy emlékezünk most erre a sírhantra Nagy Imre mártír miniszterelnök, áldozatának, halálának és újratemetésének meggyászolásával és megünneplésével. Mert az Ő halála szimbóluma is annak, mire képesek a kommunizmus csecsén nevelkedettek. Hisz, az ő pályája nemcsak a kommunista elnyomás brutális természetére világít rá, hanem arra is, hogy gondolkodhatnak a magyar emberek a társadalomról, a gazdaságról, a hitről, az állam szerepéről ezerféle módon, de ha a magyar szabadság és szuverenitás kérdésében közös nevezőre tudnak jutni, áldozatot tudnak, tudunk az igazi hazafiak hozni érte – hangsúlyozta Cseresnyés Péter.