„A mi közösségünk a mi felelősségünk”

Kaposváron született, Pécsett tanult, majd Nagykanizsára költözött, azóta is itt él. Élete fontos helyszínei és eseményei is Dunántúlhoz kötik. Reformátusként mit jelent önnek ez a régió?

Én még itt, Zalában is somogyi vagyok – legalábbis az egyházmegyénket nézve. Reformátusként ebbe a szórványlétbe nőttem bele, a somogyi egyházmegyét pedig otthonomnak tartom, büszkék vagyunk a reformáció korabeli gyülekezeteinkre és a csurgói Csokonai Vitéz Mihály Református Gimnáziumra. Bár Dunántúlra az apró gyülekezetek jellemzőek, sokat jelent, hogy tudunk egymásról, és hogy olyan alkalmakon is találkozhatunk, mint a REND. Összetartó közösségeink vannak, sok helyen nem nyugszanak bele a fogyatkozásba – ahol belenyugvás van, ott csak idő kérdése és el is tűnik a gyülekezet.

Húsz éve a Nagykanizsai Református Egyházközség presbitere, tizenhárom éve gondnoka, emellett ebben a zsinati ciklusban a Somogyi Református Egyházmegye főgondnoki tisztségét is betöltötte. Hogyan látja a világi szolgálók szerepét egyházunkban?

Márkus püspök úr írt le egy történetet a Szentgyörgyvölgyi gyülekezetről, amelyet arról ismertek, hogy a türelmi rendelet előtt majd hetven évig nem volt lelkészük, csak presbiterek és gondnokok. Amikor a kihelyezett katolikus pap megérkezett, nem vették igénybe a segítségét, maguk temették a halottaikat, maguk imádkoztak és mondták el hitvallásunkat. Oszlop volt akkor a presbitérium – és ma is az lehet ott, ahol a lelkész támaszkodik rá. A szocializmus negyven éve alatt a lelkészek azt tanulták meg, hogy maguk vannak, sok feladatot nem végezhetnek el és a presbitérium nem valódi testület, hanem mindenben egyet kell érteniük a lelkészekkel. Ma az a tapasztalatom, hogy rengeteg feladat hárul a lelkipásztorokra, de nem mindig tudják, hogyan hozzanak döntést közösen az egyháztagokkal, pedig gyülekezeti, megyei és kerületi szinten is csak így tudunk megmaradni: meg kell osztanunk a feladatokat. Hálás vagyok, hogy saját gyülekezetemben, a nagykanizsai gyülekezetben így működünk. Bizonyos szolgálatokat nem a lelkészünknek kell végeznie, közösen vállaljuk a terheket.

Tapasztalatai alapján ez egyházkerületében meg tud valósulni?

Amikor először presbiter lettem, még más volt a világ – bár addigra tíz év telt el a rendszerváltozás óta, még mindig a korábbi berögződések működtek, lassan mentek végbe a folyamatok. Évről évre azt láttuk, hogy fogyatkozik a közösségünk, de pozitív változáshoz mindig szükség van a lelkészre is. Ehhez pedig érdemes tudatosítani, hogy lelkészeinket fel kell készíteni a szórványlétre is, a vasárnaponkénti két-három istentiszteletre, de a gyülekezeti tagok látogatására és a pályázatok írására is. Jó az a berendezkedés, hogy az egyházközségek tartják el a lelkészüket, nálunk kerületi szinten van egy elkülönített alap, amellyel azokat a közösségeket támogatjuk, ahol az egyházközség tagjai nem tudják eltartani a lelkipásztort – de ez jobb rendszer, mint amikor az állam fizeti a lelkészeket, az a vallásunktól idegen helyzet. Mi vagyunk az egyház, mi magunk felelünk gyülekezeteinkért, megyénkért és teljes közösségünkért.

Milyen nehézségekkel kellett a Dunántúli Református Egyházkerületnek szembenéznie az elmúlt években?

Dél-Somogyban sok gyülekezetben fogy a lakosság, emellett egyre knagyobb hangsúlyt kell fektetni a cigánymisszióra. Ha továbbra is meg szeretnénk tartani gyülekezeteinket, oda kell figyelnünk erre a területre, alkalmas embereket kell szolgálatra hívnunk. Mi a saját közösségünkben is igyekezünk missziót folytatni, volt már Alfa-kurzusunk és vannak Cursillo alkalmaink is, amelyeknek köszönhetően lettek új gyülekezeti tagjaink és szolgálóink is. Ezek az alkalmak senkit nem kényszerítenek semmire, mindegyik csupán lehetőség – de manapság minden lehetőséggel élnünk kell, hiszen a cél közös: gyülekezeteink erősítése.

A teljes interjú IDE KATTINTVA olvasható.

(Forrás: reformatus.hu/Farkas Zsuzsanna)