56, 65 – Egy nemzet újjászületése

Budapest, 1956. október 23. Tüntető tömeg a Felvonulási téren a Sztálin-szobornál az 1956-os forradalom idején (Fotó: MTI)

„Nemzeti zászlót a laktanyára!" A Bem-szobor háta mögött ugyanis laktanya van. Ablaka tele van katonákkal, sőt a tetőn is kiszedték itt-ott a cserepeket a bakák, és ott dugták ki fejüket, a kéményen is többen állnak.(…) Új tömeg étkezik, egyetemisták, sok magyar zászlóval. A zászlókon a kommunista címer vagy eltakarva, vagy összetűzve, hogy ne lehessen látni, sőt van egy rongyos zászló is: a közepéből kivágták a kommunista címert, a kalászosat a vörös csillaggal. (…) A szobor talapzatán állók között fölfedezek egy ősz hajú, körszakállas bácsit, tehát még Táncsicsunk is van.”

Kevés olyan dátuma van történelmünknek, mely ilyen összetartó erővel, s ilyen hosszú ideig határozná meg berendezkedésünket, viszonyítási pontjainkat, identitásunkat és közbeszédünket, mint az a világtörténelmi eseményként is közismert három hét, mely éppen 65 esztendővel ezelőtt a sarkaiból vetette ki a kommunista diktatúrát. Olyan lendülettel, hogy abba még Moszkva hazánkat átfogó acélkarma is beletört.

Faludy György, a Recsket is megjárt költő máig friss hatású sorai közvetítik számunkra az 1956-os forradalom első napjainak hangulatát

„Másnap, szerdán reggel: por, ágyúszó
és szenvedés; mégis, mikor átvágtam
a Hősök terén, mosolyognom kellett,
mert nem állt szobor többé a csizmában; –

csütörtök: lázrózsák mindenki arcán.
Földváry már kedd este elesett
a Rókus előtt. Szemközt, az iskola
padlásán felfegyverzett gyerekek;

péntek: még több vér, tankok a Ligetnél. (…)”

Az 1956, október 23-án kitört forradalom közvetlen kiváltó oka az a könyörtelen diktatúra volt, amely a kommunista hatalomátvételt követően 1948-tól jellemezte Magyarországot. Hazánkban terror tombolt. Tömegeket érintett az ÁVO, illetve a belőle önállósított, Kádár János által alapított ÁVH kegyetlenkedése.

A történeti középosztály teljes felszámolása és a keresztény egyházak kegyetlen üldözése koncepciós perek, az „osztályidegen elemek” gulag-szerű táborokba történő telepítése mellett zajlott, az ártatlan emberek törvénytelen halálra ítélése, kivégzése is gyakori esemény volt. A szerzetesrendek feloszlatása az országot nem csak annak keresztény szellemétől, de az iskolákban, kórházakban és a mélyszegénységben élők segítésében dolgozó, több mint 10 ezer embertől fosztotta meg.

Változások ideje

1953-ban meghalt Sztálin, és az új szovjet vezetés utasítására Rákosi lemondott a miniszterelnöki tisztségről. Az új miniszterelnök a szövetkezetesítés ellenzése miatt 1949-ben a pártvezetésből kizárt agrárszakember, Nagy Imre lett. Bár az új kormányfő számos olyan lépést tett, melyek a terror elviselhetetlen légkörét valamivel elviselhetőbbé tették, Nagy időszakában is megmaradtak a kommunista diktatúra keretei, továbbra is korlátozták az ország lakosságát elemei emberi jogaikban, nem álltak le a törvénytelen elítélések, bebörtönzések sem.

A reformok folytatására azonban nem jutott idő, mivel Rákosi és hívei csak a visszarendeződés lehetőségére vártak. 1955 januárjában Rákosi kihasználta az NSZK NATO-taggá válása miatt bekövetkező szovjet külpolitikai váltást. Újabb személyi változásokat sikerült kieszközölnie: az új miniszterelnök Rákosi egyik híve, Hegedüs András lett.

1956 júniusának végén a lengyelországi Poznań városában munkásfelkelés tört ki, amit ugyan a kormányerők vérbe fojtottak, de a megingott hatalmú sztálinista pártvezetést leváltották, és az addig mellőzött Władysław Gomułka lett a lengyel kommunista párt új vezetője. Gomułka Moszkva ellenében Nagy Imre magyarországi reformjainak mintájára a diktatúrát enyhítő demokratikus reformok bevezetését kezdte meg Lengyelországban.

A helyzetre az újjáalakult Petőfi Körben és a Magyar Írók Szövetségében tömörülő értelmiség egyre nyíltabb politizálással reagált: Nagy Imre visszatérését követelték és bírálták Gerő Ernőt.

1956 október 6-án Rajk László és három kivégzett társa újratemetésén 200 000 fő jelent meg, és a diákság a Batthyány-örökmécsesnél tüntetett. Október 16-án Szegeden újjáalakult Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (MEFESZ), az első, kommunistáktól független ifjúsági szervezet. Október 17-től Budapest, Sopron, Pécs és Miskolc szervezkedő egyetemi hallgatói is csatlakoztak a MEFESZ-hez. A szegedi diákok október 20-i gyűlésükön pontokba foglalták demokratikus követeléseiket.

Közben Gomułka lengyelországi reformjaira Moszkva fegyveres beavatkozással fenyegetőzött, mire október 19-én számos lengyel városban szovjetellenes tüntetések kezdődtek. Október 22-én a különböző egyetemek küldötteiket a Műegyetemre irányították, ahol nagygyűlést tartottak. Az egyetemisták itt elhatározták, hogy másnap délután három órára a lengyel néppel szimpatizáló tüntetést hirdetnek Budapesten.

Aznap, október 22-én este Cziffra György, a 20, század egyik legnagyobb zongoraművésze, aki a háború előtt Európa-szerte adott sikeres koncert-esteket, s akit Rákosiék börtönbe és internálótáborokba zártak, Bartók II. zongoraversenyét játszotta a Zeneakadémián. „A közönségből úgy tört ki a taps, mint az izzó láva” – írták később a kritikusok. Sokan máig állítják, hogy ennek a hangversenynek nem kis része volt az október 23-ai hangulat alakításában.

A kommunista diktatúra összeomlása

Az október 23-i napon az első események Debrecenben történtek. Reggel debreceni diákok több ezres tömege gyűlt össze az egyetem előtt. A diákok innen jelszavakat skandálva és forradalmi dalokat énekelve, nyolcas sorokban a belvárosi pártszékházhoz vonultak, hogy az egyetemi ifjúság húsz pontos követelését kinyomtassák. Ebben a városan került sor az első sortűzre is: a megyei rendőrkapitányság Kossuth utcai székházából az ÁVH katonái figyelmeztetés nélkül lőni kezdték a békés tüntetőket, mire az emberek menekülni kezdtek és a tüntetés feloszlott. A sortűznek két halottja és számos sebesültje volt.

Az ország sorsát meghatározó események a fővárosban a diákok budapesti tüntetésével kezdődtek meg.

Október 23-án reggeltől a diákok által meghirdetett tüntetés engedélyezése körül óriási zűrzavar alakult ki a fővárosban. Reggel a rádió és a legnagyobb számú napilap, a Szabad Nép tényként adta hírül a demonstrációt. A felhíváshoz az Írószövetség, a Petőfi Kör, a párt ifjúsági szervezete, a DISZ, és számos más szervezet csatlakozott. Az MDP vezetése hosszas vita után betiltotta a tüntetést, majd délután két óra körül mégis engedélyezték, mindkét döntést beolvasva a Kossuth Rádióban..

Délután három órakor a Bem-szobor talapzatán állva Veres Péter, a Magyar Írók Szövetsége elnöke felolvasta a szervezet kiáltványát a tömegnek, a diákok pedig a tizenhat pontot.

Budapest, 1956. október 23. Tüntető tömeg a Bem-szobornál, háttérben a Duna és a Parlament épülete látható (Fotó: MTI, Fehérváry Ferenc)

Kitűnően írja le a történteket a jó tollú Zimándi Pius István premontrei szerzetes, irodalomtörténész, pedagógiai szakíró (aki – illegálisan – a kommunista diktatúra alatt is fenntartotta egyházi státusát) A forradalom éve – Krónika 1956-ból című könyvében:

„Nemzeti zászlót a laktanyára!" A Bem-szobor háta mögött ugyanis laktanya van. Ablaka tele van katonákkal, sót a tetőn is kiszedték itt-ott a cserepeket a bakák, és ott dugták ki fejüket, a kéményen is többen állnak.(…) Új tömeg étkezik, egyetemisták, sok magyar zászlóval. A zászlókon a kommunista címer vagy eltakarva, vagy összetűzve, hogy ne lehessen látni, sőt van egy rongyos zászló is: a közepéből kivágták a kommunista címert, a kalászosat a vörös csillaggal. (…) A szobor talapzatán állók között fölfedezek egy ősz hajú, körszakállas bácsit, tehát még Táncsicsunk is van.”

A tüntetés a Bem-szobornál elhangzott beszédek elhangzása után sem oszlott fel, hanem egyesek javaslatára a menet a Kossuth-hídon át a Parlamenthez vonult meghallgatni Nagy Imrét.

18 órára a Parlament előtti Kossuth téren és a környező utcákban kb. 200 000 ember gyűlt össze. A tömeg követelésére végül este 9 órára a helyszínre siető Nagy Imre megjelent a Parlament ablakában. „Elvtársak”! megszólítása indulatos visszautasítást váltott ki. A párton belüli reformokat ígérő, hazatérésre szólító, követeléseiket nem említő beszéde után az emberek csalódottan, haraggal távoztak.

A tüntetés ideje alatt Gerő Ernő pártfőtitkár és köre riadóztatta a budapesti és a környékbeli katonai egységeket. Gerő telefonon katonai segítséget kért Hruscsovtól.

18 óra körül a Dózsa György úti Sztálin-szobornál is tömeg gyűlt össze a tizenhat pont egyik követelése, a szobor eltávolítása céljából. A tüntetők a Himnusz éneklése mellett fél tíz körül végül ledöntötték a 10 méter magas és csaknem 6 tonna súlyú szobrot.

Mindezalatt Gerő Ernő rádióbeszéde hatalmas felháborodást keltett a budapesti tüntetők körében. A tömeg egy része a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épülete elé vonult. Itt azonban az Államvédelmi Hatóság őrségként odavezényelt felfegyverzett egységei fogadták őket. Az egyre kaotikusabb körülmények között az épületben levő ÁVH-katonák támadásként értelmeztek és tüzet nyitottak a tömegre. Egy katonatiszt meghalt és két tüntető megsebesült.

A rádióhoz kivezényelt katonák közül erre egyre többen átálltak a tüntetők pártjára, illetve átadták fegyverüket, a sapkájukról pedig letépték a vörös csillagot. A tüntetők között ezenkívül több gyári munkás is fegyvert osztogatott, amelyeket az időközben feltört budapesti fegyverraktárakból szereztek. Két órával a véletlen incidens után a lövöldözés kiújult, és ezzel kezdetét vette a budapestiek fegyveres felkelése.

A felkelők hajnalra elfoglalták a Rádió épületét.

Harckocsizók fogságban

Szintén október 23-án a miskolci DIMÁVAG Gépgyár dolgozói elkészítették a borsodi munkások követeléseinek 21 pontját, és megalakították a demokratikus Munkásszervező Bizottságot, a Miskolci Egyetemen pedig megalakult a független Diákparlament.

Budapesten az éjszaka felfegyverzett forradalmárok a város több pontján barikádokat emeltek, és megkezdődtek az utcai harcok.

Az MDP vezetősége megerősítette pártfőtitkári pozíciójában Gerő Ernőt, és az „ellenforradalom” leverésére katonai bizottság alakult- Hegedüs Andrást leváltották és Nagy Imrét nevezték ki miniszterelnökké.

Október 24-én hajnalban a szovjet honvédelmi miniszter, Georgij Zsukov parancsára a szovjet csapatok bevonultak Budapestre. Szovjet harckocsik sorakoztak fel az Országház körül, valamint a hídfőknél és a legfontosabb útkereszteződéseknél.

Ennek ellenére egész nap folytatódott a fegyveres ellenállási csoportok kialakulása a város különböző pontjain: Csillaghegyen, a Baross téren, a Corvin köznél (corvinisták), a VIII. és IX. kerület déli részén, a Tompa utcában és a Berzenczey utcában. A felkelők a Bem téri laktanyából (Radetzky-laktanya) és a Timót utcai fegyverraktárból nagy mennyiségű fegyvert zsákmányoltak és az önkéntes jelentkezők ezreit fegyverezték fel. A fegyveres ellenállók sikerrel folytatták a harcot az „ideiglenesen” Magyarországon állomásozó szovjet megszállókkal szemben, és egymás után tették ártalmatlanná a szovjet harckocsikat, fogságba ejtve legénységüket.

Budapest, 1956. Harckocsi a Ferenc körúton (Fotó: MTI, Burghardt Ferenc)

Délután az ÁVH-s őrök a Szabad Nép székházában fegyvertelen tüntetőket lőttek agyon. A felkelők dühe a szovjet katonákról az illegális kommunistákból toborzott erőszakszervezet, az ÁVH ellen fordult.

Október 25-én hajnalra a szovjet csapatok visszafoglalták a Rádió épületét, majd reggel hat órakor a rádió beolvasta a kormány közleményét, mely szerint „az ellenforradalmi puccskísérletet felszámolták”.

A hírek hatására a délelőtt folyamán fegyvertelen tüntetők tömege gyűlt össze Budapest több pontján: a Deák téren, a Bartók Béla úton, az Amerikai úton, az Astoria Szállónál. A tüntetési menetek az Országház elé, a Kossuth térre vonultak, ahol Nagy Imre megjelenését követelték.

Délelőtt 11 óra körül mintegy 5000 békés tüntető gyűlt össze az Országház előtt. Ekkor a Földművelésügyi Minisztérium, illetve a tér körüli más épületek tetejéről az ÁVH mesterlövészei tüzet nyitottak a tüntetőkre. Erre a szovjet harckocsik egyik része is a tömeg közé lőtt, míg a forradalomhoz pártolt másik részük a háztetőkön megbújó orvlövészekre tüzelt. A tömeg csak nehezen tudott a térről elmenekülni. A vérengzés áldozatainak máig ismeretlen számát általában 100–200 közé teszik. Később még nagyon sok sebesült is meghalhatott, egyes becslések szerint az összes áldozat akár 800-1000 fő is lehetett.

Maléter Pál aznap a kormány képviselőjeként utasítást kapott a rend tárgyalás útján történő helyreállítására, és estére sikerült fegyverszünetet kötnie a Corvin közi felkelőkkel, akik a Kilián laktanyába húzódtak vissza. A nap folyamán sorra alakultak az egyetemeken és főiskolákon forradalmi diákbizottságok, a gyárakban munkástanácsok.

Budapest, 1956. október. Fegyveres felkelők (Fotó: MTI, Erich Lessing)

Megszűnik az egypártrendszer

Október 26-án a rádió békülékenyebb hangnemre váltott, nyugalomra és rendre szólított, „testvérharcról” beszélt, fegyverletételre kérte a felkelőket. A Széna téren, a Móricz Zsigmond körtéren és a Thököly út–Dózsa György út kereszteződésében eközben új fegyveres csoportok alakultak, amelyek elsősorban Molotov-koktélok bevetésével sikeresen küzdöttek a szovjet harckocsik ellen a város szűk utcáiban.

Október 27-én délelőtt Nagy Imre átalakította kormányát, amelyben az MDP reformkommunista tagjai mellett helyet kapott a Kisgazdapárt két volt vezetője, Tildy Zoltán és Kovács Béla is. Éjszaka Nagy és Kádár a szovjet nagykövetségen hosszan tárgyalt Mikojannal és Szuszlovval, akik támogatták a politikai vezetés átalakítását, és hogy a tűzszünet érdekében kivonják a szovjet harckocsikat a fővárosból.

Október 28-án reggel a szovjetek még az éjszakai megállapodás ellenére támadást indítottak a Corvin köznél. A Kilián laktanyában lévő Maléter Pál ezredes és katonái, valamint a Kossuth Tüzér Tiszti Iskola odavezényelt százada megtagadták a részvételt a felkelők elleni támadásban. Délben a Nagy Imre-kormány az ország felé hivatalossá tette a lezajlott politikai fordulatot: kihirdette a tűzszünetet és a felkelés követeléseinek elfogadását. Nagy Imre este 17 óra 25-kor rádióbeszédbe jelentette be az új kormány megalakulását és az általános amnesztiát a felkelés résztvevői számára, a szovjet csapatok kivonását Budapestről, az ÁVH feloszlatását, a Kossuth-címer bevezetését és március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánítását, valamint hogy az új kormány már nem ellenforradalomként, hanem nemzeti demokratikus mozgalomként értékeli a történteket. Este tízkor a rádióban közleményben szólították fel a fiatalokat az alakuló nemzetőrséghez való csatlakozásra, és felfüggesztették a kijárási tilalmat. Éjjel Gerő, Hegedüs és jó néhány további sztálinista pártvezető családjukkal együtt repülőgépen Moszkvába menekültek.

Október 29-én a rendőrség, a katonaság és a felkelők vezetői megtárgyalták a fegyverszünet részleteit. Másnapra a kormány által meghirdetett fegyverszünet megvalósulni látszott: a harcok elcsitultak, 30-án a szovjet csapatok zöme elhagyta Budapestet, és vidéki laktanyákba visszavonulva erős katonai gyűrűt építettek ki Budapest körül.

Október 30-án reggel a Köztársaság téren, az MDP budapesti bizottságának épülete előtt harcok kezdődtek. A konfliktus oka az volt, hogy a pártház védelmére kirendelt, 46 ÁVH-s katona annak ellenére az épületben maradt, hogy Nagy Imre kormánya 28-án feloszlatta a szervezetet, amely így illegális fegyveres csoportnak minősült. A helyzetet súlyosbította, hogy a terrorszervezetként működő ÁVH-sok rendkívül provokatívan viselkedtek: a téren átvonuló nemzetőrökre, illetve fegyvertelen járókelőkre rálőttek, sőt többüket elfogták és az épületbe vitték.

A pártház elfoglalását követően az épület előtt összegyűlt fegyveres civilek egy kisebb csoportja bosszút követelt azért a két sortűzért, melyet a fehér zászló kitétele után vezényeltek az ostrom végének örülő, fegyvertelen tömegbe. Mi sem jellemzőbb a nyugati baloldal befolyására és elvakultságára, mint hogy az egyik, 20. század történelmét feldolgozó angol nyelvű fotóalbumban a magyar ’56-ról egyetlen fotósorozat szerepel: a külföldi újságírók által készített fotók az ávósok kivégzéséről. Az albumban egyetlen szó sem olvasható sem a Rákosi.-rendszer, sem az ávósok évtizedes kegyetlenkedéséről.

A kegyetlenkedést a nemzetőrök és a helyszínre érkező corvinisták fékezték meg. A pártház védői közül állítólag 25 személy vesztette életét, és az ostromlók halottainak száma sokkal több lehetett.

Aznap a korábban betiltott politikai pártok, például a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt (FKGP), a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP) és a Nemzeti Parasztpárt (NPP) újra megkezdhették működésüket, hogy az ország koalíciós kormányzásában való részvételre felkészüljenek.

Gyanús csapatmozgások

Október 30-án délután Nagy Imre rádióbeszédében bejelentette, hogy „a mind szélesebben kibontakozó forradalom, a demokratikus erők hatalmas megmozdulása válaszút elé állította” Magyarországot és bejelentette a pártállam és az egypártrendszer megszűnését és a szabad választások előkészítését.

Nagy Imre minisztertanácsba kérette Andropovot, ahol közölték vele a Varsói Szerződésből kilépésről szóló döntést, valamint számonkérték Andropovon az országba mindeközben folyamatosan beözönlő, hívatlan szovjet csapatokat.

Október 31-én a média hírül adta a leginkább várt hírt: a szovjet kormány határozatot hozott csapatainak Magyarországról történő kivonásáról. A nap során a kommunista állampárt, az MDP elnöksége kimondta a párt feloszlatását, és helyette megalakult a Magyar Szocialista Munkáspárt.

A budapesti eseményekkel egyidejűleg az ország nagyobb városaiban és kisebb településein is tüntetéseket, népgyűléseket tartottak. Az országban sok helyen elzavarták a korábbi vezetőket, ledöntötték a szovjet emlékműveket, leverték a vörös csillagokat, a helyi tanácsok irodáiból kidobálták és elégették a begyűjtési íveket.

A hatalom azonban akárcsak Debrecenben és Budapesten, sok más településen is erőszakkal próbálta elfojtani a forradalmat. Október 24-én Székesfehérváron a városháza előtt a békés tüntetőkre a szovjet katonák sortüzet adtak le, hatan életüket vesztették. Október 26-án és 27-én az ÁVH-s katonák fegyvertelen tüntetőkre nyitottak tüzet Baján, Bajon, Berzencén, Gödöllőn, Győrött, Kalocsán, Kiskunhalason (2 halott), Kecelen, Kiskőrösön, Kecskeméten (3 halott), Miskolcon, Nagykanizsán, Örkényben, Sopronban, Szabadszálláson, Szegeden, Tatán, Várpalotán és Zalaegerszegen.

A mosonmagyaróvári sortűznek 52 halottja és 86 sebesültje volt, az esztergomi vérengzés áldozatainak számát a különböző források 14 és 22 közé teszik. Tiszakécskén vadászgépről lőtték a felvonulókat (17 halott és 110 sebesült). 1956. október 29-ig a békés tüntetők ellen összesen 61 sortűzre került sor az országban. A több száz halott és sebesült között számos asszony és gyerek is volt, és az áldozatok zöme hátulról szenvedte el sebesüléseit.

Október 31-i ülésén a szovjet pártvezetés úgy döntött, katonai erővel leveri a magyar forradalmat. A felállítandó szovjetbarát kormány vezetésére olyan személyt kerestek, akivel a fegyveres beavatkozás után a legkisebb ellenállás mellett konszolidálni tudják befolyásukat. Münnich Ferenc vagy Kádár János neve merült fel.

November 1-jén délután Kádár János (ekkor a Nagy Imre-kormány államminisztere és az aznap megalakított MSZMP vezetésének tagja) távozott az Országházból, majd őt és Münnich Ferenc belügyminisztert a szovjetek repülőgéppel Moszkvába szállították.

A csapatmozgások hírére Nagy Imre többször telefonon kérdőre vonta Andropov nagykövetet a csapatok érkezéséről, jelezve, hogy ezzel fegyveres agressziót követnek el. Este Nagy Imre a rádióban közzétette a kormány álláspontját, kihirdette Magyarország semlegességét. Később Mindszenty József rádiónyilatkozata hangzott el, majd Ravasz László református püspök és más népszerű személyiségek szóltak a megbékélés szükségességéről.

November 2-án a Magyarországon állomásozó öt szovjet hadosztály mellé további tizenkettő vonult be.

November 3-án Nagy Imre új, szélesebb koalíciós kormányt alakított. Délben szovjet–magyar tárgyalások kezdődtek a Parlamentben. Témái között volt a csapatkivonások lefolytatása, a távozó csapatok ünnepélyes búcsúztatása és a szovjet hősi emlékművek megóvása. A magyar delegációt Maléter Pál vezette. Megállapodás született arról, hogy a tököli szovjet parancsnokságon folytatják a tárgyalásokat este. Este kilenckor a magyar delegáció megérkezett Tökölre. Amikor Maléter hozzákezdett a magyar kormány álláspontjának ismertetéséhez, megjelent a teremben Ivan Szerov tábornok, a KGB akkori vezetője, és letartóztatta a teljes magyar delegációt. Szerov mellett megjelent több magyar ÁVH-s tiszt is. Éjjelre a szovjet csapatok teljesen körbekerítették Budapestet.

Az invázió

November 4-én hajnalban az ország egész területén megindult a szovjet támadás. Reggel 5 órakor az ungvári rádióban beolvasták a Szovjetunió által kinevezett ellenkormány (Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány) közleményét, melyet Münnich Ferenc és Kádár János „miniszterelnök” jegyzett. Kádár János helyett az ő nyilatkozatát egy kárpátaljai magyar újságíró olvasta fel, ügyetlenül azt a látszatot keltve, mintha Kádár beszélne. 5 óra 20 perckor viszont a Kossuth Rádióban Nagy Imre mondta el a következő drámai szavakat:

„ Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével! ”

A szovjet csapatok az úgynevezett Forgószél hadművelet keretében már hajnalban bevonultak a fővárosba is egyszerre három irányból, előbb a pesti oldalt a Duna teljes vonalában ellenőrzésük alá vonva, majd Budára is átkelve. Reggel 8 körül a Parlamentet védő magyar egységek a szovjet támadás nyomására letették a fegyvert.

A szovjet csapatok válogatás nélkül lőttek a lakóházakra is (Fotó: MTI)

Katonailag változatos kép alakult ki. Óbudán és Csepelen a nemzetőrök álltak ellen a szovjet támadóknak, Soroksárnál, a Jászberényi úton, a Kőbányai úton, a Csajkovszkij parknál pedig a hivatásos katonák kerültek szembe a szovjetekkel. A szovjet páncélosok nem tettek különbséget a katonai és a polgári célpontok között, és a Nagykörúton és máshol egyenesen a lakóházakat lőtték. Konyev marsall, a Varsói Szerződés haderejének főparancsnoka személyesen irányította az 1956-os forradalom leverését.

A hivatásos magyar katonai alakulatok csak szórványos és összehangolatlan ellenállást tanúsítottak, bár egyetlen olyan egységről sem tudni, amely átállt volna a szovjetek oldalára. A forradalom történetében aznap a megtámadott ország területén kisebb háború, szabadságharc vette kezdetét, mely a felkelők szívós ellenállása folytán hosszú ideig elhúzódott. Budapesten Csepelt csak november 11-én tudták bevenni a szovjet csapatok.

Budapest, 1956. október 29. Harckocsioszlop a Markó utcában, a Honvédelmi Minisztérium épületénél (Fotó: MTI, Mező Sándor)

Magyarország számos más városában is komoly katonai ellenállás bontakozott ki, a legjelentősebb Sztálinvárosban (Dunaújváros). A korábban Dunapentele nevet viselő településen a megszálló erőknek háztól házig folytatott küzdelemben kellett elfoglalniuk a sztálini időszak mintájára felépült, mesterségesen kialakított új várost, ahová korábban kizárólag „megbízható munkásokat” telepítettek. Csak november 6-án omlott össze az óriási túlerővel szemben a nagyobb településeken a vidéki ellenállás.

Valami megszületett

A bámulatos elszántsággal küzdő „mecseki láthatatlanok”, a Pécs környéki szabadságharcosok dr. Horváth Géza, „a Gazda” vezetésével csak november 16-án döntöttek a fegyveres ellenállás beszüntetése mellett. Ez a csoport küzdött legtovább a Magyarországra zúduló szovjet haderő ellen.

Hiba fojtották vérbe az 1956-os forradalmat, a magyar nép hihetetlen bátorsággal és magas katonai kvalitásokkal vívott harca után sem Magyarország, sem a Szovjetunió nem lehetett többé az, ami 56 előtt volt. Hazánknak az újabb háborús konfliktust és presztízsveszteséget nem szívesen kockáztató szovjet tömbön belül Moszkva kénytelen volt bizonyos kiváltságokat biztosítani. Ezt a státust a forradalom brutális vérbe fojtása után tömeges kivégzésekért és bebörtönzésekért felelős Kádár János, aki annak idején cserben hagyta a forradalmat és Moszkvába szökött, szívesen állította be úgy, mint saját érdemét.

1956 számunkra fontos üzenetét így fogalmazta meg Szakály Sándor, a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatója a minap az Országházban a forradalom 65. évfordulójáról tartott konferencián: „a forradalom a 20. századi magyar történelem egyik leglényegesebb eseménye volt. Ekkor egy nép nemzetté vált.”

(Forrás: hirado.hu)