Pünkösd – A húsvéti időszak megkoronázása

(Fotó: Wikimedia Commons (Pünkösd – 1310–1320 körül készült kódex))

„…erőt kaptok, és tanúim lesztek Jeruzsálemben,
egész Júdeában és Szamariában,
sőt egészen a föld végső határáig.”
(ApCsel 1,8)

Isten Lelke – aki kezdettől fogva, már a teremtés hajnalán jelen volt (Ter 1,2), aki rejtetten, képekben és szimbólumokban megjelent az ószövetségi könyvekben és Jézus életében is – húsvét után ötven nappal ismét rejtetten, titokzatos módon lángnyelvek formájában kiáradt Jézus anyjára, Máriára és a tanítványokra, és erőt kaptak ahhoz, hogy Jézus tanúi legyenek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Szamariában, sőt egészen a föld végső határáig (vö. ApCsel 1,8).

Az ószövetségi pünkösd jelentése és elnevezése az évszázadok során sokat változott: kezdetben a hetek ünnepe volt, aratási ünnep, amely során az első termést felajánlották Istennek, de később, és Jézus korában már bizonyos, hogy új értelemmel gazdagodott: a törvényadás és a Sínai-hegyen kötött szövetség ünnepe lett. Azáltal, hogy a Szentlélek azon a napon áradt ki, amelyen az Istentől kapott törvényt ünnepelték, jelzi, hogy ennek az addigi ünnepnek a tartalmát gazdagítja: a törvény már nemcsak kőtáblára van írva, hanem az Őt befogadó emberek szívébe is.

A Szentlélek kiáradásának történetét Az apostolok cselekedetei (ApCsel 2,1–11) rögzíti. A leírás szerint: miután a Szentlélek eltöltötte őket, az apostolok mindenkinek a saját nyelvén hirdették az evangéliumot. Isten a nyelvek csodájával mutatja meg azt az egységet, amely a közös hit megvallásával kapcsolja össze a különböző nyelven beszélő embereket. Ezáltal született meg az első pünkösdkor az Egyház, amely egy, szent, katolikus és apostoli.

2018-ban az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció dekrétumával elrendelte a Boldogságos Szűz Máriának, az Egyház Anyjának kötelező emléknapját, melyet a liturgiában a pünkösdvasárnap utáni hétfőn ünneplünk.

(Forrás: Magyar Kurír)