Legyen újra ünnep a Pedagógusnap!

Fénytörési kísérlet bemutatása a nagykanizsai gimnázium fizikai előadótermében (A kép forrása: Fortepan / Buvári Ágnes, 1955)

Bár idén június első vasárnapja egybeesik a Nemzeti Összetartozás Napjával, Dr. Ádám Veronika professzorasszonynak a BLG 2000. évi ünnepségén elhangzott emlékező beszéde igen alkalmas arra, hogy fejet hajtsunk tanítóink és tanáraink előtt.

„Mi volt a falakon belül? Félve mondom ki - mert olyan sokféleképpen értelmezhető: de rend volt. A József Attila-i értelemben: jó szóval oktattak és játszani is engedtek bennünket.

Szerencsénk is volt, akkoriban sok fiatal, nagyon lelkes és tehetséges tanár kezdte itt a pályáját. Gyana Marika, osztályfőnökünk, egyetemi jegyzeteiből készült a magyar órákra, mi pedig az ő jegyzeteiből tanultunk, és azt sem tudtuk, hogy néz ki a magyar irodalom tankönyv. Szebenyi Mária, az iskola későbbi igazgatója, akkor került ide és matematikát tanított nálunk, nagyon jól. Pedig mindent elkövettünk, hogy ne érezze jól magát. Pintér Ferivel, (ma Dr. Pintér Ferenc tanár úr), akkor Pintyusszal néha órákat töltöttünk azzal, hogy kitaláljunk lehetetlennél lehetetlenebb feladatokat, amellyel másnap zavarba hozhatjuk. Ritkán sikerült. Ha egyszer-egyszer mégis, nem a mindentudás fölényével próbált meg a pokolba küldeni bennünket, ahova egyébként valók voltunk - hanem azt mondta: ezt nem tudom, de utánanézek. Ma is becsülöm ezért, és sokszor gondolok rá, amikor ugyanezt mondom hallgatóimnak, akik időnként - tán nem olyan komisz szándékkal, mint mi annak idején - olyan problémával fordulnak hozzám, aminek bizony utána kell járnom.

Órák közötti szünet a nagykanizsai gimnázium udvarán (A kép forrása: Fortepan / Buvári Ágnes, 1957)

Mosonyi Éva a barátunk volt, ha nem hangzana illetlennek, azt is mondhatnám: a pajtásunk. Derűs volt, szerette, amit csinál, és mi is megszerettük, őt is és a biológiát is. Volt egy francia tanárnőnk, Dr. Bittera Zoltánné, mindnyájunk drága, kedves Stefi nénije. Az ötvenes évek elején elvesztette a férjét, aki orvos volt, egy reggel munkába indult, aztán soha többé senki nem látta, nyoma veszett örökre. Stefi néni egyedül maradt két kis gyerekkel, egyikük osztálytársam, nagyon jó barátom lett, ma orvoskollégám. Stefi néni, aki maga volt a megtestesült jóság, reggeltől estig tanított. Ma sem tudom honnan merítette az erőt, hogy csak derűt és mosolyt láthattunk az arcán.

És hát Harkány tanár úr, akiről nem tudok elfogulatlanul szólni, de hát ez az egész beszéd nem elfogulatlan, és nem is akar annak látszani. Harkány tanár úr nem tanított engem, de egy életre szóló élménnyel ajándékozott meg, amikor beválasztott az Antigone szereplőgárdájába. Ma sem tudom miért. Nem volt nekem sem előadói ambícióm, sem különösebb tehetségem, egy délután mégis kezembe adta Sophokles szövegét, és arra kért, olvassam fennhangon, aztán azt mondta rendben van, én leszek Iszmene. S ezzel egy világ nyílt ki előttem, amelyben sokat tanultam nemcsak egy királyi család tragédiájáról, a színházról, a görög kultúráról, de sokat egy emberről, egy tanárról is. Egy tanárról, aki, ha az újkori magyar történelem másként alakul, talán nem is a nagykanizsai gimnázium tanáraként éli végig az életet. Nem tudom, vajon õ boldogabb ember lett volna-e, de az biztos, hogy mi kanizsai diákok, sok százan az évek során, szegényebbek lettünk volna. Sokat beszéltek akkoriban erről az előadásról, és sokan megnézték, köztük Kodály Zoltán is. 1966-ban Sophokles szavai súlyos üzenetet hordoztak a hatalmi önkényről és a zsarnoksággal szembeszegülő emberségről. A szavakkal, a gondolatokkal, amelyeket Sophokles írt le, és mi, lelkes diákok a színpadon kimondtunk, egy tanárember üzent az akkori világnak. Nem mondom, hogy ezt így értettük már akkor is, de azt éreztük, hogy nagyobb dolognak vagyunk részesei, mint egy egyszerű középiskolai színjátszás. Köszönöm tanár úr, e helyről is, hogy ennek az üzenetnek egyik közvetítője lehettem.”