Kockuló - véleménybuborék

(Illusztráció, a kép forrása: Pixabay)

Joe Biden (forBidden) a minap az Air Force One lépcsőjén lépcsőzve háromszor is újrapróbálkozott, hogy végre sikeresen megtegye azt a néhány fokot, melyek őt az első számúnak járó elsőszámú repülőgépre felvezették. Háromszor is sikerült neki!

Azt hiszem, nagyjából ennyiben ki is merült USA-elnöki tevékenységének minden felívelést hozó sikere, azon túl, hogy állítólag volt már olyan mondata, amelyet befejezett, vagy legalább a mondat második fele valami összefüggést mutatott annak első felével, mégha éppen szemantikailag volt is némi bökkenő, mint pl. amikor leelnöközte alelnökét, Kamala „president Harris”-t. A 78 éves amerikai elnök szellemi teljesítménye hasonlóan konvergál a Föld középpontja felé, mint ő maga a lépcsőn, és úgy tűnik, a világ nagyhatalma végre megtalálta hozzá méltó, őt leginkább reprezentáló vezetőjét. ForBidden for President!

Minden borzalmával együtt a demencia súlyos mértékben és módon jelen van világunkban. Nemcsak a No.1 birodalom élén mutat ráutaló jeleket, de családok milliói ténylegesen küzdenek demens szeretteikért. És amely állapotnak a legszörnyűbb következménye a memória elvesztésén keresztül a szubjektum, vagyis az egyén személyes énjének, identitásának a szétesése. Mert ahol nincs emlék, ott nincs tudatfolyam és idő, ott nincs személyiség – és nincs önazonosság. Kivel és mivel legyek azonos, ha már nincs egy cseppnyi emlékem sem róluk, sem önmagamról?

E szomorú és rettenetes állapot mindenkit megvisel a környezetében. Személyes sorsok, családi veszteségek.

Éppen ezért: ha a világ legnagyobb birodalmának nagyon demokratái az emberi méltóságról prédikálva simán odalöknek érdekeikért egy idős, a demencia tüneteit mutató embert a hatalom nyilvánosságába, hogy az nyugodtan essen csak el néhányszor, maximum jót röhögünk rajta, hiszen úgy is leváltjuk nemsokára az oly régen várt színes-női megfelelőjére, „president Harris”-re, akkor ott már globalizált mentális kortünetről, a hagyományos kulturális identitás és személyesség teljes szétesésének-szétverésének ördögi ünnepléséről beszélhetünk csak. Magáról a cinizmus szakrálissá tételéről.

Ami az egyének, a családok szintjén szentség és szeretet, teljes ősbizalom és odafigyelés, türelem és szolidaritás annak minden intimitásával együtt, vagyis maga a tradicionális emberi kultúra, az a másik oldalon: a globális posztmodernség baloldali politikai dimenziójában a kívánt létezés maga, melyet éppen felröpít (némi botladozással), hogy követendő mintává, normatívává emeljen világszinten. Kultúrdemencia.

Mi mással lehetne magyarázni azt a véletlen összefüggést, hogy amikor épp az identitás teljes ideológiai szétverésének kísérlete zajlik olyan szellemi óriások közreműködésével, mint a múlt- és szobordöntögető Black Lives Matter térdepeltető mozgalmának világszínpadra fellépői, éppen akkor párhuzamosan Amerika egy emlék- és identitásnélküli elnököt emel fel. Európa pedig uniós értékekről papolva épp agymossa teljes kulturális és történelmi tudatalattiját, hogy megágyazzon békésen robbantgató iszlamista barátainak. Vagy, amikor a nemi identitást és családfogalmat felfüggesztő korszellem viharai közepette olyan pártocskák lépnek fel a múlt eltörlésének szivárványos zászlaját lobogtatva, melyek nemrég még gárdák élén masíroztak vagy épp az ellen kígyóztak az utcán, aki most épp velük kígyózik, almát szorongatva a mancsában. (Mindent eltörölni! jeligére továbbra is várják a szivárványhoz csatlakozni kívánó új színeket!) E srácocskák nemrég még nácizva-kommunistázva addig köpdösték le egymást, míg rá nem jöttek, hogy az össze is tudja őket tapasztani, bizonyára tartósan.

E kultúrát, nemzetet, hagyományt és történelmet tagadó korszellem-harcosok az egyén és család szintjén küzdelmes, sok szeretet és erőt kívánó demenciát a tömeg és a globalitás dimenziójába kívánják emelni, hogy emlék és identitásnélküli hontalanokká váljunk, akik csak sodródnak, és rászorulnak a „nagyok” éppen soros védelmező kezére.